„ A hit pedig bizonyosság abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk.”

Zsid 11,1

Amikor a fiú elkezdett inni, a szülők nem tudták, mit tegyenek.

Aztán a fiút letartóztatták. Röviddel azután, hogy rájöttek, drogozik. Életében először, Mickey tehetetlennek érezte magát anyaként.

Mickey fia a gyülekezetben nevelkedett, egyszer még ifjúsági csoportot is vezetett. Otthonuk biztonságos hely volt, ahol megélték a hitet. A gyermekük elindult mégis lefelé, s bármit tettek, egyre lejjebb és lejjebb került a spirálban. A legkeményebb az volt, mikor éjjel betört a kis boltjukba, és kiürítette a pénztárt.

Ahogy Mickey körülnézett a gyülekezetben, látta, hogy más édesanyák is küszködnek hasonló problémákkal. Megszervezte a Tékozló Fiú Imacsoportot, kedd esténként gyűltek össze imádkozni a gyermekeikért. Imádkoztak egy évig, majd még egy évig, majd három évig.

Mickey látott visszatérő gyermekeket közben, de az ő fiáért mondott imák mintha hiába hangoztak volna el. Nem hagyta abba, továbbra is közös erővel imádkozott a többi édesanyával.

Milyen jó lett volna, ha van egy videokamera, ami felvette volna a fiú életét azokban a sötét napokban. Végigkísérhette volna drága barátnőm a folyamatot, ahogy Austin újra rátalál hitére, legyőzi a függőséget, és azzá a drága emberré válik, amilyennek most ismerjük.

Mickey-nek nem volt kamerája. Neki hite volt. Hite, ami újra meg újra próbára lett téve.

Mickey tudott fia minden döntéséről, de nem hagyta abba az imádkozást. Nem hagyta abba a bizakodást. Neki is nehéz lépéseket kellett megtennie, korlátokat kellett állítania. Meg kellett hallgatnia azokat az édesanyákat, akiknek nem jártak félre a gyermekei, és akik nem értették az ő küzdelmét.

Azt mondja, hogy azokban az időkben elkezdte a hit szemével nézni a fiát. Tudta, hogy neki nincs hatalma megváltoztatni őt, de Istentől erőt kaphat a kitartáshoz.

Gyakran mondjuk, mindent megtennénk a gyermekünkért. Ha valaki előre megmondja Mickey-nek, hogy éveken át fog imádkozni és bízni a változás legkisebb jelét sem tapasztalva, vajon vállalta volna? Azt mondja, igen.

Talán, kedves barátnőm, te is hasonló cipőben jársz. Felnevelted a gyermekedet, fiadat, lányodat, szeretetben. Biztonságos otthont nyújtottál neki. Megismertetted vele Jézust. És mégis, valahogy eltévedt, letért az útról. Biztatni szeretnélek. Az Atya szeret téged és a gyermekedet. Jézus történetében a tékozló fiúról (Lk 15,11-32) egy olyan gyermekről olvasunk, aki a szakadék mélyéig csúszott. Végül elhatározza, hogy hazatér. Figyeld, mit tesz az apa:

„És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek. Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok reá, húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábára! Azután hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek." (20-24. versek).

Jézus azért mesélte el ezt a történetet, hogy bemutassa a Mennyei Atya szeretetét. Egy imádkozó édesanya szépsége nem vész el a gyermek rossz döntéseinek káoszában. Nem vagy egyedül, mikor imádkozol, Ő veled együtt várja, hogy magához ölelje visszatérő gyermekedet.

Atyám, köszönöm, hogy még nálam is jobban szereted a gyermekemet. Nem vagyok egyedül. Te velem vagy. Maradj ma is velem, kérlek. Adj erőt. Adj megújult reménységet és bizakodó tekintetet. Jézus hatalmas, csodálatos nevében kérlek, Ámen.