Egy régi mese szerint egy ember a hegyekben befogott egy sast. Hazavitte a hatalmas madarat és betette a baromfiketrecbe a többi állat közé. A sas egy darabig ugyan próbálkozott a repüléssel, de a ketrec megakadályozta ebben. Egy idő után pedig a többi tyúkkal együtt csak a kukoricaszemeket csipegette a földről. Az ember évekkel később egy barátjának büszkén mutatta meg a különleges állatot, mondván: ez nem sas, hanem egy tyúk. A barátja azt tanácsolta neki, hogy nyissa csak ki a ketrec ajtaját, engedje ki az állatot, és akkor majd kiderül, hogy ez mégiscsak egy sas. Az ember bátran megtette, karjára vette a madarat, próbálta a magasba röppenteni, de az leugrott a földre, és tovább csipegette a magokat. Lám, ez egy sas volt, de most már csak egy tyúk – mondta a gazdája. De a barátja nem elégedett meg ennyivel, fogta a madarat, felmászott vele a háztetőre és a lehető legmagasabbra tartotta. Innen a madár már megláthatta a messzi távolban lévő hegyeket, láthatta a hegyek fölött szikrázó nap fényét, észrevette a magasban szárnyaló társait. S ekkor kiterjesztette hatalmas szárnyait, felröppent a magasba és elröpült. Íme, ő mégiscsak egy sas – mondta a barát a kissé csalódott gazdának.
Emberi életünk sokban hasonlít a sas történetéhez. Isten szabadnak teremtett bennünket, hogy mindig a magasba vonzzon minket a vágy és állandóan felfelé, az ég felé törekedjünk. De a gonosz lélek, a sátán, foglyul ejt bennünket, bezár bűneink ketrecébe. A bűnök annyira megnyomorítják életünket, hogy már szinte el is felejtjük, hogy hol van a mi igazi otthonunk. Ebben a helyzetben jön a barátunk és Megváltónk, Jézus, aki kihoz bennünket bűneink ketrecéből, felemel bennünket, újra megmutatja számunkra a magasságot, a fényt, Isten gyermekeinek szabad életterét. Belőle merítünk új erőt, hogy visszatérjünk eredeti életünkbe, amit Isten készített nekünk, és újra az ég, a menny legyen a mi otthonunk.
Kommentáld!