„Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!”
(4.Mózes 6, 25)
Akkor ragyog fel valakinek az arca, amikor rámosolyog egy másikra. Két
egymást szerető ember találkozik egy nagy forgatagban, felcsillan a
szemük, és azonnal, önkéntelenül egymásra mosolyognak.
Erről van itt szó. Meglátom azt, akit szeretek, és felragyog az arcom.
Látszólag semmi okom nincs rá. Nem meséltek viccet, nem értem el sikert.
A másiknak örülök, az ő jelenlétének örülök.
De mi indokolja azt, ha Isten ránk néz, akkor örüljön, felragyogjon az arca? Egyedül az Ő irántunk érzett szeretete.
Isten személy szerint mindannyiunkat feltétlen szeretettel szeret. Ebből
azonban mit sem érzékelünk addig, amig meg nem tapasztaltuk az Ő
kegyelmét. Ezért kapcsolja össze ezt a két kifejezést: „Ragyogtassa rád
orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!” Akin Ő könyörül, aki az Ő
kegyelmét, bűnbocsátó irgalmát hittel, örömmel komolyan veszi, az Isten
mosolyát viszonozni tudja. Örülni tud az Ő jelenlétének.
Ennek a szónak: könyörülni, az Ószövetség eredeti nyelvében van még egy
jelentése: lehajolni. Mosolyogjon rád Isten és hajoljon le hozzád.
Ő ránk mosolyog akkor is, amikor ott hasalunk a bukásaink után. Lehajol
és felemel. „Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!” Mert
újra és újra rászorulunk arra, hogy Ő felemeljen. Nem dorgálóan, hanem
szeretettel.
Vajon ott van-e bennünk ez a lelkület? Rámosolyogni a másikra és
lehajolni hozzá akkor, amikor a legkevésbé érdemli meg, de amikor a
leginkább szüksége van rá. Nem egymás érdemei szerint viszonyulni
egymáshoz, hanem a másik szüksége szerint. Ezt tanulhatjuk meg a mi
mennyei Atyánktól.
(Lőrinczi Hunor)
Kommentáld!