„Dicsérjétek az Urat, ti hívei! Dicsőítsétek szent emlékezetét! Mert csak egy pillanatig tart haragja, és élethosszig jóakarata. Este bánat száll be hozzánk, reggelre öröm!”
Zsoltár 30:5-6.
Akkor éppen egy kórházban dolgoztam és a húszas éveimet tapostam. Jó munkahelyem volt, sokan szerettek, gyakran voltam a társaság, a társalgás középpontjában. Egy dolog kivételével tényleg minden olyan jól alakult.
Talán már ki is találtad, mi nem jött be. Hát az igazi, mély, tartós kapcsolat. Aki nekem szimpatikus volt, az rám se nézett. Aki meg engem kedvelt – ki nem állhattam.
Azon a bizonyos estén ügyeletes voltam a kórházban. Aztán valahogy teljes egészében rámtört szerencsétlenségem, lúzerségem teljes súlya.
Miért nem találok már végre egy becsületes, jó, kedves… barátot?
Addig addig kavarogtam magam körül, hogy már valahol a mélységben voltam – és hát szégyellem leírni, micsoda buta gondolatok cikáztak át az agyamon.
És ekkor, ebben a mélységes állapotomban – megszólalt a telefon. Este fél 11 volt. Egy rokonom lekéste a vonatot – és míg a másikra várt, gondolta megnézi, hátha „véletlenül”bent vagyok. Kábán elindultam a portára, ő meg jött felém. „De jó, hogy vagy nekem – mondta – nem is tudom, mi volna velem nélküled!” Jól hallottad! Egészen „véletlenül” azt mondta, hogy milyen fontos számára, hogy vagyok! És mi lenne vele nélkülem!
Pár perc múlva ő a vonathoz, én az ügyeleti szobába mentem. Tekintetem az asztalon levő Bibliára esett. Kinyitottam. És „véletlenül” a 30. Zsoltárnál nyílt ki. És „véletlenül” csak a 6. verset láttam: „Este bánat száll be hozzánk, reggelre öröm!”
Azóta ez a legkedvesebb Igém a Bibliából. És már számtalanszor bejött. Ha „este” bánat szállt is be az ablakon, „reggelre” mindig eltávozott.
Hálás vagyok, amiért ilyen jóságos az Úr! Hogy ennyire fontos vagyok számára.
Kommentáld!