Minden nap úgy kelek fel, hogy ma jobb ember leszek, mint amilyen tegnap voltam. Ugye mindannyian tudjuk, hogy a rendszeresség milyen fontos az ember életében. Én ebben rendszeresen elbukom.

Sokszor úgy kelek fel, hogy elhatározom, hogy mennyi jót fogok tenni másokért és meg is teszem.

Pacsizok a közeli parkban lakó hajléktalan bácsival, átsegítem a zebrán az idős nénit, és összeszedem az öreg bácsinak az almáját, ami nemrég gurult 13 felé. Jó ember vagyok!? Majd hazatérek és büszkén konstatálom, milyen klassz vagyok.

De egy-két csendes perc után úgy látom magam, hogy ma sem tanultam semmit.

Önző és büszke ember vagyok, mert mindent, amit tettem a saját lelki állapotom kielégüléséért tettem. Azért, hogy én jól érezzem, magam, de a hajléktalan bácsi még mindig ott van, az öreg néni, holnap sem lesz képes egyedül átkelni a zebrán, és ha a bácsi holnap is elejti az almákat, nem tudom, ki segít neki?!

Milyen belső késztetésre teszünk jót? Mi számít valójában jónak? Mit oldunk meg, ha jót teszünk? Sok kérdés van ezzel kapcsolatban, és persze mindezeknek a cselekedeteknek nagyon sok pozitív hozadéka van a társadalom egészére vonatkozóan, de vajon engem megment-e? Nem! „A görög eleos (irgalom) főnév mindig a bűn következményeként megnyilvánuló fájdalomra, nyomorúságra és ínségre irányul, míg a charis (kegyelem) magára a bűnre. Az egyik enyhülést hoz, a másik megbocsátást. Az első orvosol, gyógyít, segít, míg a második megtisztít és megújít.” (John Stott- A hegyi beszéd 42. old)

Egy idősebb barátom akkor hallott egy bibliaverset a kórházi ágyán a mellette fekvő betegtől, abban az évben, amikor én születtem. Majd évtizedek teltek el, mire megértette, hogy azt miért kellett hallania.

Sokszor nem értjük, hogy mi az a belső motiváció, ami arra késztet, hogy ne mondjunk semmi mást, csak egy bibliaverset, és jóllehet soha nem fogunk viszont találkozni az emberünkkel, de az Isten lelke kimondatja velünk.

Egy biztos, mondhatom az igéket, és megmutathatom, hogy mennyire jó ember vagyok, de ha nem részesülök, Isten irgalmában és könyörületében, végül vesztes maradok.

Isten Lelke kell, hogy szívünkben éljen.