Miután ezeket elmondta Jézus, megrendült lelkében, és bizonyságot tett e szavakkal: "Bizony, bizony, mondom néktek, közületek egy elárul engem."  Zavartan néztek egymásra a tanítványok: vajon kiről beszél?  Jézus mellett telepedett le egyik tanítványa, akit Jézus szeretett.  Intett neki Simon Péter, hogy tudakolja meg, ki az, akiről beszél?  Az ráhajolt Jézus keblére, és megkérdezte tőle: "Uram, ki az?"  Jézus így felelt: "Az, akinek én mártom be a falatot, és odaadom." Bemártotta tehát a falatot, és odaadta Júdás Iskáriótesnek, a Simon fiának;  és akkor a falat után belement a Sátán. Jézus pedig így szólt hozzá: "Amit tenni szándékozol, tedd meg hamar!"  Az ott ülők közül senki sem értette, hogy miért mondja ezt neki.  Egyesek ugyanis azt gondolták, hogy mivel az erszény Júdásnál volt, azt mondja neki Jézus: "Vedd meg, amire szükségünk van az ünnepre", vagy azt, hogy a szegényeknek adjon valamit.  Miután tehát elfogadta a falatot, azonnal kiment. Már éjszaka volt.

Miközben ezeket mondta, íme, sokaság közeledett, amelynek élén Júdás, a tizenkettő egyike haladt, és Jézushoz lépett, hogy megcsókolja. 48Jézus így szólt hozzá: "Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát?" (Lukács 22,47-48)

Ki az? Ki az? Ki tesz ilyet? Hogy teheti? Zavaros, furcsa események előtt, alatt, után szakadnak föl a kérdések a szívünkből, mikor sokkol bennünket, amit látunk, amivel nem tudunk mit kezdeni, de semmiképpen nem szeretnénk a történtekkel kapcsolatba kerülni. Valami ilyesmi ez a pillanat, amikor Jézus árulóról beszél, érthetetlen a tanítványok számára. Ráadásul egy nem hívott vendég is van ott a teremben, akit senki nem vesz észre, de alig várja, hogy hatalmába kerítsen valaki. S mindez furcsa kérdést vethet fel, miért engedte meg Jézus, hogy a sátán rabul ejtse Júdást? A megváltásnak meg kellett történnie. Júdás szívében a döntés már megtörtént, mire leültek a vacsorához, s lehet, hogy éppen ebben a pillanatban szabadult fel Júdás arra, hogy saját, szabad akarata szerint cselekedjen. Úgy fogalmazhatnánk, Jézus elengedte Júdást, tegyen úgy, ahogyan az már a lelkében eldőlt. Félelmetes! Mennyit szeretünk beszélni a szabad akaratról! Tulajdonképpen örülünk neki, hiszen felszabadít bennünket, emeli az önértékelésünket, "megtehetném, de lám, mégsem teszem, Krisztusért". Jó lesz, ha óvatosan, alázattal nézünk erre a lehetőségre.

Már Dávid is megfogalmazza imájában, hogy léteznek olyan titkos bűnök, amelyeket mi magunk sem tudunk kezelni. Kérjük ma imáinkban Jézus Krisztus oltalmát, ne lehessen rajtunk hatalma a sátánnak, tartson meg bennünket az ő oltalmában! 

(Újváriné Szabó Anikó)