URAM, CSAK EGY VAGYOK…

 

Uram, csak egy vagyok a sok között, 

Ki bár rongyos ruhába öltözött, 

Vendégeid sorába híva lenni, 

Királyi nagy menyegzõdre menni, 

Szegényen bár, de úgy szeretne! 

Mégis talán, ha meglehetne... 

 

Rongyos ruhámra félve, hogyha még 

Tekintni olykor elfelejtenék, 

Azért elõttem mégis ott lebeg 

Aranytermed, s a szívem úgy remeg! 

Aranytermed, s az én ruhám, és 

Ajkamra félve jön könyörgés: 

 

Nem az elsõ helyre ülnék, Uram. 

A meghívottak mellett boldogan 

Húzódnék félre, félre, messzire: 

A díszes asztalnak legvégire; 

Szívem mélyén azért repesve! 

Uram, talán ha meglehetne... 

 

Uram, nem kellenének drága ételek: 

Nem tennék úgy én, mint az emberek, 

Akik jólétre jutnak: erre már 

Kívánságuk felhõkben egyre jár. 

Ily ember morzsát is ehetne! 

Uram, talán így meglehetne... 

 

Uram, tudom, sok minden útban áll; 

Azért szívem mégis remélve vár... 

Kegyelmednek sugára végre tán 

Dicsõn csillogva irányulna rám. 

Boldoggá engem ez tehetne. 

Uram, óh, bárcsak így lehetne...

 

(Haraszti Sándor)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

AGGÓDÓ SZÍV

Az aggodalom olyan, mint a hintaszék

Csak indulsz, de az út végére sosem érsz

S míg a hintaszékben legalább tiéd a nyugalom

Addig békéd elvész, szorítja az aggodalom

Hiába félted a gyermeked, hogy rossz útra lép

Nem aggodalmad óvja az útkereszteződést

Remegő kézzel engeded el az útrakelőt

Pedig nem a félelmed mi megvédi őt

Aggódva nézed a viharfelhőket

Pedig az nem védi meg óvó tetődet

Hiába kerülöd így az ördög tüzét

Az aggodalom nem olt, csak belűről tép

Az aggodalom szilánkjai összerakódnak

A ma terhével egységet alkotnak

S kész lesz egy olyan hatalmas teher

Amelyet szíved már nem bírhat el

Nem tudod mit hoz a jövő, mi az, mit kapsz

Hisz emberi léted erre nem adhat választ

S ha aggódsz, mert azt féled, rossz lesz élted

Csak azért lehet, mert kevés a hited

Legyen előtted Péter példája

Az aggodalom őt is megtalálta

Amint a vízen hitét kezdte feledni

Tanító példaként elkezdett süllyedni

Isten igéje válaszol neked

Megnyugtat téged, ha hűen figyeled

Azt mondja ne aggódj a holnapért

A holnap majd aggódik magáért

Az égi madarak sem vetnek, aratnak

Mégis az Úr kegyelmében laknak

A mezei liliomok sem varrnak ruhákat

Az Úr akaratából mégis pompáznak

Ne akarj már akkor átkelni a hídon

Amikor még nem is tudsz a folyóról

S ha már látod a folyót, akkor se félj

Isten szárnyakat adna, ha leesnél

Hited legyen ernyő, de ne te döntsd el

Hogy esőtől vagy naptól védjen

Isten teremtette az esőt és a napot

Áldásként adja neked mit alkotott

Életünk minden holnapja előbb Istennel találkozik

Tudd, hogy az Úr szeret téged, ne aggódjon a szív

Hidd, hogy az utadat mindig a béke vigyázza

Melyen a pásztor elöl megy, s a bárányok utána.

Dévényi Erika

 

 

 

 

ISTEN  MÜHELYÉBEN

Olyan jó élni Isten műhelyében,

ott formáltatni hűséges kezében

kemény vésővel, döngő kalapáccsal,

szerető, szelíd, szent simogatással.

Látni, hogy íme szobrok száza készül,

néhány vonással naponta egészül.

A Mester keze percre sem pihen meg.

Eszközei munkálnak, nem pihennek.

Tudni, hogy kemény, ormótlan kő voltam,

akaratjára soha nem hajoltam,

dacos énemről lepattant a véső.

És hálát adni, hogy még most sem késő.

Csodálni Őt, amint szeretve fárad,

amint nem sajnál drága életárat

odaadni, értem és odaadni másért:

egy megtörésért, hozzáfordulásért.

Csodálni Őt, ki annyi büszke lelket

szeretetével örök rabul ejtett.

Sziklatömböket döntött le a porba,

hogy átformálja szépséges szoborba.

Igen, csodálom Őt. Csak Őt csodálom.

Túrmezei  Erzsébet

 

 

 

 

AKI  ÉJSZAKA  MENT  JÉZUSHOZ

Éjszaka, hogy meg ne lássák.

Elvégre nem akárki volt.

Főember a zsidók között.

De Nikodémusz nem ügyeskedő ész,

Okosságtól korlátolt értelem:

Tudta, hogy csak Istentől jöhet

Az új tanító. Hallani akarta.

Tanulni tőle ment éjszaka hozzá.

De nem tudta, hová tegye,

Hogy aki meg nem születik ujonnan,

Isten országát nem láthatja meg.

„Hogyan szülessen az ember, ha vén?

Anyjának méhébe másodszor is

Bejuthat-e, újjászületni onnan?”

És kóválygott a feje a szavaktól.

Hogy test az, ami testtől született,

De ami a lélektől, lélek az,

És szél fú, ahová akar, zúgását

Hallod, de nem tudod, honnan hová,

S ahogy a pusztában Mózes a kígyót

Bottá emelte, az ember fiának

Emeltetnie úgy kell fölfelé,

És mindezt szeretetből – a Fiú

Nem kárhoztatni jött el a világot,

De megtartani.

A látogató                              

Felelt-e rá? Néhányszor bizonyára

Közbeszólt, mert bátor elme volt,

Csak öreg már s nem látta be, mi szükség

Víztől és lélektől újjászületni.

De nem jegyezték föl a szavait,

Nincs nyoma, hogyan lépett ki az éjbe:

Nem érdekelte őket Nikodémusz.

De felbukkan megint egy pillanatra

A főemberek között,

Mielőtt megindul a hajtás.

Nem jegyezték föl, csak egy mondatát:

„A mi törvényünk kárhoztatja-e

Az embert, ha meg nem hallgatja őt,

Kitudni, mit cselekszik?”

De kifizették: „Csak tudakozódj,

Támadt-e próféta Galieából?”

Leszavazták őt, aztán hazementek.

És aztán a történet folyt tovább,

Ahogy kellett, és megmaradt a holttest,

És titkon eljött, aki éjszaka

Járt Jézusnál, és mirhát, aloét

Hozott magával, holtaknak valót,

S eltűnt, nem kérdezték, honnan hová:

Nem érdekelte őket Nikodémusz.

És aztán folyt a történet tovább.

Vas  István

 

 

 

 

 

A FORRÁSHOZ

" Te nemcsak olyan forrás vagy, amelyik engedi magát megtalálni. Te az a forrás vagy, amelyik maga indul el megkeresni a szomjazókat." Sören Kierkegaard

Tiszta- bővizű csodálatos Forrás, 

keresd tovább a szomjasakat! 

Látod, mennyien vannak!

Posvány vizével oltják szomjúságuk.

Szomjaznak, életre, szeretetre,

irgalomra és bocsánatra, jóságra, igazságra, örömre, igazi szabadságra.

Szomjazók számlálhatatlan serege! 

Mi lesz velük, ha rád nem találnak?!

Milyen felfoghatatlan, ahogy elindulsz megkeresni őket, ahogy szüntelen útban vagy feléjük, meg se várva, hogy ők keressenek!

Milyen csodálatos titok!

Boldog akit már megtaláltál,

s nem posványok mérgező vizét issza!

Ahogy ígérted,

nem szomjazik soha többé, és belsejéből szeretet, öröm, irgalom, jóság: élő víz fakad.

Krisztus-forrás, te áldott, drága, tiszta, 

keresd tovább a szomjasakat!

Túrmezei Erzsébet

 

 

 

 

 

A KÖNYVEK KÖNYVÉNEK CSODÁLATA 

Túrmezei Erzsébet

Legyőzhetetlen!

Égi dimenziók, örök arányok

Isten diktálta, ember-írta Könyve!

Küzdünk ellened porszemek, parányok...

taposunk vérbe, sárba, könnybe,

és nem bírunk veled.

Te élsz korok felett és föld felett.

Tavaszból őszbe fordul a világ.

Lombjuk hullatják óriási fák.

Az emberiség évezredes tölgye

lassan libegve ejteget a földre

életeket és népeket.

te élsz népek felett és lét felett.

Kezembe veszlek,

és álmélkodva csuda-áhítat

száll a szívemre.

Így olvasta fakó irásidat

Ágoston egyszer... így a reformátor...

S hol egy ezüstszem századok porából? 

Eleven-új vagy, s diadalmas-frissen

Szólsz a szívemhez, mintha énnekem

Íratott volna mai nap az Isten.

Úgy változunk mi emberek.

Az apák mások és a fiak mások.

Ma nagyok vagyunk, holnap porszemek,

ma törpe senkik, holnap óriások.

Azt hisszük, még a kelő napba nézünk,

De orvul, észrevétlen este lett.

Te élsz múlás és változás felett.

Hol, aki téged legyőzött,

tér, idő, ember - akárki?...

Hát azok ezreit,

lehet-e megszámlálni, belátni,

akiken te vettél diadalt? 

Legyőzött lelkemen

győztesen Te zendíted ezt a dalt.

A Te győzelmed a békém.

A Te diadalod az életem.

Kezembe veszlek hívő áhítattal,

s hatalmad hirdetem.

Te élsz korok felett és föld felett

Te élsz népek felett és lét felett.

Mindenre, amit kérdezve kerestem,

Te győzhetetlen,

Te vagy a diadalmas felelet.

 

 

 

„ÚJ  NYELVEN  SZÓLNAK"

 Siklós József

Nyolcvanhat éves,

S új nyelveket tanul.

Anyanyelvén –

de ajkán mégis új:

„Köszönöm – örülök – adok,

Elégedett és hálás vagyok...”

Nem mondta férjének, gyermekének,

embernek, Istennek sem mondta,

így teltek fölötte az évek,

békétlen volt, önző, mogorva...

S figyelni kezdett az Igére,

körülölelte sok imádság,

és fölfedezte, mit jelent a

gyöngéd szeretet, megbocsátás.

Vélnéd: már ilyen idős korban

újat tanulni úgyis késő?

- Nikodémus is vén korában

hallott az újjászületésről...

Nyolcvanhat éves

s új szavakat tanul.

„Vén korban zöldellők lesznek,

hirdetvén: Jóságos az Úr!”

 

 

 

 

A MINTA  

   Túrmezei Erzsébet

Mindig mosolyog és szeretve szolgál,

tekintetében távol fény ragyog.

lényéből már a menny nyugalma árad.

El sose fárad.

Megsérteni semmivel nem lehet,

hisz nincsen benne kit megsérteni,

nincs énje. Földhöz nem köti már semmi.

Kész hazamenni.

Nincsen neve. Krisztus nevében él.

Krisztus kezének csendes eszköze.

Krisztus lényének visszasugárzása:

Hűséges mása.

Ím, itt a minta. Áldó két kezed,

én Mesterem, vezesse hát a vésőt!

Fájjon, ha fáj, én kegyelmedet zengem.

Készíts el engem!

 

 

VALAMIT NEM ÉRTEK

(Bódás János) 

Régóta ismerlek már Istenem,

S egyre halkulnak bennem a "miért"-ek.

De homályos elmém bárhogy derül is,

valamit most sem értek. 

Tudom, szereted minden művedet,

mert minden műved nagyszerű, remek.

Szereted a virágot, hisz színében

a mennynek színei tündökölnek. 

Szereted a csillagot: tiszta, fényes.

A követ is: ház lesz, véd, menhelyet, ád;

a harmatot, a forrást: makulátlan,

s mert szótlanul terem, a füvet, s a fát. 

Az állatot, mert törvényed szerint él,

s mint az ember, testvérbe nem harap;

a szitakötöt, fecskét sast, galambot,

méhet és minden zümmögő bogarat, 

Mik a szivárvány száz színét ragyogják,

s himporuk, pelyhük, tolluk lágy, puha;

szereted a gyermeket, mert arcán

az ártatlanság égi mosolya. 

Szép minden műved, hát hogyne szeretnéd,

Gyönyörködsz benne, mind, mind értem ezt!

De engem, aki szégyenedre válok,

ezt nem értem, hogy engem miért szeretsz?!

LEHETETLEN 

(Bódás János) 

Te azt mondod, hogy lehetetlen 

És leereszted a kezed, 

Csüggedt-fásultan belenyugszol: 

Ha nem lehet, hát nem lehet! 

Te azt mondod, hogy lehetetlen 

S befagy az ajkad, a szíved, 

Már alig mersz, s kihal belőled 

Minden nagy, hősi lendület. 

S miattad dúlhat itt a gazság, 

Fertőzhet a bűn, a kapzsiság, 

Hagyod, hadd rohanjon vesztébe 

Dühödt őrültként a világ. 

Hát mit tehetnék? Nincs hatalmam; 

Se szó, se vér, se könny, se jaj, 

Se ész, se fegyver nem segít már, 

Se ezer nábob, se arany... 

Legyen mi lesz... ha ég az erdő, 

Ki oltja el, s mit ér a gát, 

Ha a tenger kilép medréből, 

S őrültként dobálja magát? 

Lehetetlen, - hát lehetetlen! 

Méreggel, átokkal teli 

A világ, - szenny, láz, kelevény már! 

Lehetetlen megmenteni. 

Így szólsz, mert hitvány, nyavalyás vagy, 

S tapló van melleden belül. 

És nem tudod, hogy a hívőnek 

A lehetetlen sikerül! 

Szavára forrás kél a pusztán, 

A néma szól. a béna megy, 

Manna hull, a hegyre hág a tenger, 

Vagy a tengerbe lép a hegy! 

Szeretet lesz a gyűlöletből, 

A büszke megalázkodik, 

A kapzsi ingét odaadja 

S a káromló imádkozik! 

Vizen játhatsz, tüzön mehetsz át, 

Ha hiszel! - s mindez nem mese, 

Példák beszélnek, nézd, körülvesz 

A "bizonyságok fellege"! 

Higgy, és minden lehet! Ne ejtsd 

Le csüggedt-fáradtan fejed, 

Lehet béke, lehet bocsánat, 

Új élet, jóság, szeretet... 

Erő, fegyver, ész, pénz, ravaszság, 

Könyörgés, - semmi nem segít: 

De megmentheti a világot 

A legnagyobb erő: A HIT! 

 

 

BOLDOG VAGYOK - Máté 5:2-12

(Losonczi Léna)

Boldog vagyok, mert szememet 

fel, a hegyekre emelem, 

lábadnál hallva tanításod, 

édes Megváltóm, Mesterem.                 

Boldog vagyok, mert szegény lelkem 

Általad gazdag lehetett, 

boldog, ha bűnöm miatt sírok, 

mert vigasztalást nyerhetek.

Boldog vagyok, ha a szívemben 

alázat, csend és béke van, 

boldog, ha embertársaimhoz 

mindig szelíden szól szavam.

Boldog vagyok, mert szent Igédre 

lelkem naponta éhezik, 

s az igazságra szomjazó mind 

– tudom – megelégíttetik.

Boldog vagyok, ha megbocsátok, 

mert én is irgalmat nyerek, 

boldog, mert megtisztított szívvel 

meglátom majd Istenemet.

Boldog vagyok, mert megváltottként 

békességre igyekezem, 

és Jézus Krisztus érdeméért 

gyermekének neveztetem.

Boldog vagyok, ha Őérette 

háborúságot szenvedek, 

ha kicsúfolnak és megvetnek 

a hitemért az emberek.

Boldog vagyok, ha szidalmaznak, 

ha gonoszt szólnak ellenem, 

mert tudom – Jézus megígérte –, 

a mennyországban lesz helyem.                 

Boldog vagyok, ujjong a lelkem, 

mert a jutalmam végtelen, 

bőséges lesz ott fenn a mennyben, 

hol dicsérhetem Istenem!

 

 

 

 

 

MESE EGY KICSI KÉZRŐL

 

Volt egyszer egy kicsi kéz. Egyik reggel úgy döntött, hogy valami hasznos dolgot fog tenni. Segíteni fog másoknak, másokon. Már épp indulni készült, amikor a kicsi láb így szólt hozzá:

- Ne menj egyedül, várj, én majd elviszlek!

- Rám is szükségetek lesz, ha beszélni kell. – mondta a száj, és ő is menni akart.

- De hogy fogjátok meglátni a szenvedőket, ha én itthon maradok? – kérdezte a szem és ő is csatlakozott a többiekhez.

A kicsi szív nagyot dobbant. Mivel ő volt a legérzékenyebb mind közül, el is szomorodott, hogy őt nem is hívják. Meghallotta a fül a kicsi szív sóhaját, s ezt mondta.

- Én hallom a sóhajokat, és azt is, ha valaki sír. Én is veletek megyek. De a kicsi szív nélkül nem mehetünk sehova. Ő az, aki együtt tud érezni a szenvedővel.

- Menjünk együtt! – jelentette ki örömmel a kicsi kéz. Milyen jó, hogy nem kell egyedül menjek, gondolta magában, és boldogan útnak indultak.

A szem már az első utcasarkon észrevett egy koldust. Szólt a lábnak, hogy álljon meg.

A szív megremegett, mikor látta a didergő koldust.

- Nincs pénzünk!- ijedt meg a kéz. Nincs mit adjunk neki.

- Bújjunk oda hozzá jó szorosan és melegítsük meg!- javasolta a szív nagy örömmel.

Így is tettek. Megmelegítették a koldusnak nem csak a testét, hanem a lelkét is a szeretetükkel. A koldus hálálkodott. A fül elmondta a többieknek, a koldus szavait. Nemsokára továbbmentek.

A utca túloldalán a szem megpillantott egy öreg nénit, aki meggörnyedt a sok csomag alatt. A láb odafutott, a kéz pedig átvette a teher felét. A nénike mosolygott, a kicsi szív erre nagyot dobbant. Hazakísérték. A nénike nagyon hálás volt.

Épp haza indultak, amikor a kihalt utcán, a járdaszélén ülve, a szem egy gyermeket pillantott meg.

- Odamegyek.- mondta a láb.

- Sír! – mondta a fül

- Miért sírsz? – kérdezte a száj.

- Már nincs senkim! – zokogta a gyermek.

A szív nagyon szenvedett.

- Elkéstünk!- kiáltott a kéz.

Odakuporodtak a gyermek mellé. Nem tudtak adni semmit neki. De a kicsi szív nagyon SZERETETT. A kicsi szem KÖNNYEZETT. A kicsi fül és láb CSENDBEN ÜLTEK. A kicsi száj HALLGATOTT. A kicsi kéz MEGÖLELTE a gyermeket. És együtt ültek az utca kövén!

/száomra ismeretlen szerző/

 

 

 

 

AZ AJTÓ

(Görög Tibor)

 

Régi történet szól arról, hogy két szerzetes csodás ígéretet talált egy pergamen lapon. E szerint a világ ezer útjának végén van egy ajtó, ahol összeér a menny és a föld. Aki ezen az ajtón bekopogtat, az előtt megnyílik, s küszöbén átlépve meglátja az Istent.

 

A két szerzetes hosszú szabadságot kért. Elhagyták a kolostort, s útnak indultak, hogy megkeressék azt az ajtót. Bejárták a világ ezer útját. Találkoztak ezer kísértéssel, tengernyi szenvedésen vergődtek át. Megöregedtek és elfáradtak ugyan, de Isten közeli látásának vágya fiatalos tűzzel vitte őket egyre tovább.

 

Egy napon célhoz értek. Ott volt az ajtó, ahogy a régi írás ígérte. Ott a küszöb, s azon túl... - majd Isten. A várva várt pillanat itt volt, az ajtó megnyílt, szemüket behunyták, úgy lépték át meghatottan a küszöböt.

Amikor kinyílt ismét szemük - kolostorukban találták magukat. Ugyanott, ahonnan sok évvel azelőtt csodavárón elindultak. Asztalukon a nyitott Biblia feküdt, kint megszólalt a harang reggeli imára és a napi munkára...

 

(Görög Tibor: Csendes szobák - nyitott ablakok c. könyvből)

 

 

 

 

EGY  TÖRÖTT KORSÓ-- Használhatatlan és értéktelen!? 

 

Egy vízhordó naponta két vizeskorsóval ment a kúthoz. Mindkettőt megtöltötte és urának házához vitte. Az egyik korsó rendben volt, de a másikon egy repedés éktelenkedett. Belőle útközben a víz az útra csöpögött. Mire megérkezett, ez a korsó általában már félig üres volt. A vízhordót ez azonban nem zavarta. Nap mint nap végezte a kötelességét, így telt el sok idő.

A vízhordó nagy meglepetésére a repedt korsó egyszercsak beszélni kezdett: "Hiszen én nem vagyok használható teljes mértékben. Miattam állandóan vizet veszítesz. Miért nem dobtál már ki régen?" A vízhordó így válaszolt: "Téged kidobni? Eszemben sincs. Az a víz, amely útközben a repedésen át kiszivárog, megöntözte az útmenti virágokat. Így mindig tudtam az uram asztalára tenni egy friss virágcsokrot."

 

Ezt a történetet nemrégen egy japán lelkész mondta el nekünk egy konferenciai áhítat alkalmával. Emberi gyenge pontjainkra alkalmazta, amelyek fölöslegesnek és korlátozónak tűnnek.

Istennek ezekkel mégis rejtett terve van.

 

 

 

 

 

 

JÉZUS  NÁLAD  IS  ZÖRGET

(Vékey Tamás)

 

Egy festőművész befejezte azt a festményt, amelyen dolgozott. János Jelenéseinek könyvéből azt a jelenetet ábrázolta, amikor Krisztus így szól: „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek” (3,20). 

A festő kisfia megszólalt: 

 Egy dolgot nem jól festettél. Kívül az ajtón nincs kilincs. Hiszen így az Úr 

Jézus nem is tud bemenni! 

Csak akkor mehet be – magyarázta az apja –, ha belülről kinyitják az ajtót,  és ha Őt behívják. Ezért hagytam el a külső kilincset.

Hiszen olvashatjuk:  „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek.”