— Gentiana cruciata

 

Egyéb nevei: keresztes tárnics, Szent László-tárnics, szent László király füve, keresztfű

A „pestisfüvek” egyike. Latin neve onnan ered, hogy Gentius illír király használta először pestis gyógyítására.

A magyar nevét László királyról kapta, aki a Kárpát-medence legszeretettebb királya volt. Erdélyi népmonda nyomán (Lengyel Dénes gyűjtése) ilyen képet kaphatunk szent Lászlóról:

 

Hatalmas termetű volt Szent László király, egy fejjel kimagaslott vitézei közül. Harcban olyan volt, mint a bátor oroszlán, békében meg olyan, mint a kegyes pásztor.

 

Egykor ezt énekelték róla:

 

Üdvöz légy, kegyelmes Szent László király,

Magyarországnak édes oltalma,

Szent királyok közt drágalátos gyöngy,

Csillagok között fényességes csillag.

 

Amikor a pestis, a döghalál pusztítani kezdett, az egész nép László királyhoz futott, mindenki tőle várt segítséget. Mint a juhok a jó pásztorhoz, úgy tódultak a király sátorához.

Szent László pedig Istenhez könyörgött, tőle várt segedelmet.

 

Isten egy éjszaka álmot küldött a királyra. Egy angyal jelent meg a szent király előtt, és azt mondta neki:

— Vedd íjadat és tegzedet, menj ki sátrad elé, és minden célzás nélkül bocsásd el nyílvessződet. A vessző megmutatja, mit kell tenned.

Amikor László király felébredt, hozatta íját és tegzét, kilépett sátrából, felhúzta íját, aztán célzás nélkül elbocsátotta a nyílvesszőt.

A nyílvessző messze szállott, s ahol lehullt, egy genciána fűszálat átütött.

A genciána, a keresztesfű kenőcse mentette meg a népet a döghaláltól, s ezt azóta is Szent László füvének nevezi a nép.

 

A pestis, másnéven a döghalál vagy rettenetes ragály ellen találták hatásosnak. Arany János is ilyen források alapján írta meg a Szent László-füve című népregék változatát.

 

”Pendült a feszes húr, mikor elpattaná.

A nyíl meg süvöltött a levegő égben,

Mint egy futó csillag tündökölt röptében,

Majd leszállt a földre szárnysuhogtatva,

Szigonyáig fúrta fényes hegyét abba …

 

Ismeretes fűnek volt az a levele,

Melynek a nép száján keresztfű a neve.”

 

 

A keresztes tárnics gyógyító hatását Clusius is említette, amelyet szintén kapcsolatba hozott Szent László királlyal, s Arany ezt a népi változatot használta fel.

 

A keresztes tárnics Magyarhon magos hegyeinek megbecsült növénye, de Magyarországon elvétve nő, szigorú védelem alatt áll.

 

SZENT LÁSZLÓ KIRÁLY

 

Legkiválóbb királyunk 1046 körül született Lengyelországban.

Kiváló uralkodói képességével, vitézségével és életszentségével kivezette a magyarságot a belső veszedelmek örvényéből és megmentette a külső ellenségek halált és pusztulást hozó támadásaitól.

 

„… Amikor tehette, szeretett félrevonulni és imádkozni. Imáinak hatásossága nyilvánul meg az alakját körülfonó legendákban is: az üldöző ellenség előtt a szikla meghasad, éhező katonái táplálására szarvascsordák jelennek meg, imájára víz fakad a sziklából, az ellenség eléjük dobott pénzei kővé változnak. … Ugyanígy lesz „Szent László füve” gyógyír a betegség ellen. …”

 

1095-ben halt meg. Sírjánál történt csodás gyógyulások híre gyorsan terjedt. 1192-ben avatták szentté. A katonák védőszentje.

 

 

Arany János:

 

SZENT LÁSZLÓ FÜVE

 

Népmonda

1847

I.

Ezer év után még nem irtak nyolcszázat,

Hanem legfölebb csak nyolcvan-egynehányat,

Mikor László király, magyarok királya,

Pogány kun hadakkal háborúba szálla.

 

Nagy volt a vérontás, folyt a vér, mint patak,

Tőle a vizek is mind megáradtanak,

A mező sik-vér lett, mint valamely tenger,

Sziget benne a sok halomra ölt ember.

 

Kivel sebje nem bírt, az vérbe fúladott,

A félig elevent megfojtá a halott.

Elveszett a kun mind, vagy esett rabságba,

Egy maradt hirvinni messze Kunországba.

 

Fényes győzödelem, zsákmány sok és gazdag:

A magyar vitézek ezeken osztoztak;

Osztoztak, lakoztak, nagy vígan valának,

Itták áldomását a nehéz csatának.

 

A király ellenben csöndes sátorában

Buzgón imádkozva térdepelt magában,

Fényes győzedelmét nem tartá övének,

Hálát adva érte Ura-Istenének.

 

De nem hallgatá meg a felséges Isten,

Véres háborúkban mivel kedve nincsen,

Véres háborúkban, emberáldozatban

Hogy gyönyörködhetnék a jó Isten abban?

 

Hiába, hogy a vért szomjas föld felissza,

Bosszúért kiált az az egekre vissza,

S jaj annak a népnek, vétkezett az sokat,

Kit a bosszuálló Isten meglátogat!

 

Akkor is elküldte öldöklő angyalát,

Széles e hazában támaszta döghalált,

Rendre hullott a nép, mint midőn kaszálnak,

Hull a fű előtte az éles kaszának.

 

A vérnek mezején büszhödöző testek

Fojtó páráikkal lettek a győztesek,

A magyarok pedig omlottak szüntelen,

Keserű lett nékik a szép győzödelem.

 

Minden utca és ház telve döghalottal,

De, hogy eltemetné, nincsen ember ottan,

Másszor a holt-testet hordták a mezőre,

Most az élő ember futott oda tőle.

 

Szomszédnak a szomszéd bajához nincs köze,

Hamvából kialudt a barátság tüze,

Megszünt a rokonság, nincs testvér, atyafi,

Elhagyták az apát fölnevelt magzati.

 

Édes anya, látván hogy ajaka kékül,

Sikoltva szaladt el beteg gyermekétül:

De futósabb lőn a halál sárga lába:

Elfogá s leverte az anyát futtába.

 

A reménység is, mely fogytig ki nem fárad,

Rövidebbre fogta most a kantárszárat:

Másszor az esztendőt hatvanával mérte,

Most, ha volt egy napja, azzal is beérte.

 

Kiki mit gyakorlott, arra ment a szája:

Vagy imádkozásra, vagy káromkodásra, -

Mindegy, akármelyik haljon meg hamarabb;

Mi öröme annak, aki élve marad? -

 

 

II.

 

A király pedig űlt a földnek porában,

Bűnbánatot tartván néma sátorában;

Megszaggatta szárnyát gyászos köntösének,

Koronája helyét hamuval hinté meg.

 

Fennszóval könyörge: "Én uram Istenem!

Könyörűlj, könyörűlj veszendő népemen;

Ontsd ki rám, ha tetszik, méltó haragodat:

Csak népemről vedd le sujtoló karodat."

 

Így könyörge László, magyarok királya,

Hát ime! tömérdek nép tolong hozzája:

Férfiak, asszonyok, vének és gyermekek,

Mint sirból kijáró halvány kisértetek.

 

Zúgó mormolásuk hallik már előre,

Mintha messzi földről sáskafelleg jőne,

Vagy mintha föld alól mennydörgést hallani,

S mond a pásztor: no lesz az éjjel valami!

 

Ahogy közeledtek, nőttön nőtt a lárma,

A király felállott, a népet bevárva;

Nem ijedt ugyan meg, nem szokása félni,

De mégsem tudá a dolgot mire vélni.

 

Hiába tolultak a király elébe,

Hiába volt mindnek hangos a beszéde,

És hiába hallott a király oly sokat:

Egy csöppet sem érti zajos panaszukat.

 

Végre egy kiállott s telt torokkal szóla:

"Atyafiak, mondá, hallgassunk a szóra,

Ne beszéljünk ezren, ugy sosem lesz vége,

Nem figyelhet mindre király ő felsége.

 

"Egy a kivánságunk, egy az akaratunk:

Egy is elbeszéli, mi pedig hallgatunk,

Vagy, ha más nem volna, én is elmondhatom,

Szóljatok, ha úgy nincs, ahogy előadom."

 

Helybehagyta a nép és elcsöndesedett,

Akkor amaz egyik ily beszédet kezdett:

"Uram király, László, azt kérdem, tudod-e,

Hogy mi végett jöttünk most ennyien ide?

 

"Oh jaj! tekints végig széles országodban,

Meglátod a szörnyű romlást, ami ott van:

Ide s tova elhull néped egész nyája

És vadállatoknak lészesz a királya.

 

"Hiába parancsolsz böjtöt, imádságot,

Azzal meg nem óvod haldokló országod,

Könyörögtünk untig, de a böjt, az éhség

Csak öregbité a pestis dühöngését.

 

"Mi az oka ennek? ismerjük el végre:

A mi bolondságunk és apáink vétke:

Elhagytuk az Istent, elpártoltunk tőle,

Ki Szittyaországból kihozott e földre.

 

"Sovány puszták helyett szép országot adott,

Jó baromtenyésztőt, tágast és gazdagot,

Nagy széles folyókat, halat bennök sokat,

Vadas erdőt, hegyet, tiszta forrásokat.

 

"De többet akaránk tudni az őseknél:

Megszüntünk áldozni buzgó kútfejeknél,

Rátettük kezünket sok áldozó kőre

S új Istennek raktunk templomot belőle.

 

"Ezért, hogy az Isten, magyarok Istene,

Nagy haragra gerjedt népének ellene

És monda: erőmet rajtok megmutatom,

Elsepervén őket, földjük másnak adom.

 

"Amit elmondott, azt meg is cselekedte,

A szép kútfejeket mind kiürítette,

A folyóvizeknek elszelé futását,

Zöld méreggel vonta be a tavak hátát.

 

"Hiába könyörgünk most az uj Istennek,

Hogy szakassza végét a veszedelemnek;

Erősebb a régi, az ősek Istene:

Jaj nekünk! mert nagyot vétkeztünk ellene.

 

"Azért, uram király, kérjük felségedet:

Töröld el közűlünk az új tiszteletet,

Régi Istenünkhöz folyamodjunk vissza,

Áldozzunk a kutnál, hadd legyen az tiszta.

 

"Ezt kell tenni, uram, s ezt fogjuk mi tenni.

Mert nem akarunk mind egy lábig elveszni.

És ez egész néped kivánsága pedig,

Csak a papoké nem, kik a bárányt szedik."

 

Így beszélt az ember, akkor félre álla;

Nagy kiáltozás lett utolsó szavára,

Ráhagyá a népség, de a kegyes király

Felháborodék a pogány beszéd miá.

 

Összetette kezét, hogy reszketett belé

És nagy indulattal az égre emelé,

Maga is felnézett; mindenik láthatta,

Mert egész fejével őket meghaladta.

 

És mint szózatot, mely a pusztában kiált,

Hallák imádkozni a felséges királyt:

"Hatalmas Uristen! seregeknek ura!

Haragod e népre ne gerjedjen ujra.

 

"Oh, ne vond el tőlük lelkednek világát,

Inkább orvosold meg elméik vakságát;

Nagy Isten! mutasd meg erejét csudádnak:

Teremts csodát nekik: hisznek, mikor látnak."

 

Még soká könyörge, mert mozgott a szája

Nézvén a magas ég domboru boltjára:

Megnyitá azt Isten és látást mutatott,

De amit a király csak maga láthatott.

 

A nép pedig bámul a kegyes királyra,

Hamutól megőszült fedetlen hajára,

Nézi, nézi, hát csak azon veszi észre,

Hogy világosság száll a király fejére.

 

Megdöbbent a mellök, hajuk felborzadott,

Egy szilaj hidegség a szivükhöz futott,

Térdre hulladoztak és úgy könyörgének

A nagyhitű király erős Istenének.

 

 

III.

 

A király, végezve buzgó könyörgését,

Vissza sátorába intézte menését,

Elvonult a sátor benső rejtekébe,

Künn maradt ellenben térdepelő népe.

 

Ott letette a gyászt, bibor köntöst vett fel.

Szög haját megkente illatos kenettel,

Arany koronáját a fejére tette,

Aranyos kéziját balkezébe vette.

 

És kiment a néphez, és hirdette annak:

"Örvendj, népem, örvendj! adj hálát Uradnak!

Adj hálát az élő, egy, igaz Istennek;

Mert megadta végét a veszedelemnek.

 

"Gyönge szolgájának mert látást mutatott,

Népem orvosává engem felavatott:

Jertek el! lássátok s higyetek nevében:

A keresztyén népek igaz Istenében."

 

Szóla s ment előre, a csoport követte,

Pázsitos szép helyre a népet vezette,

Tegzéből nyilat tön a felvont idegre,

S inte mindnyájoknak: térdepeljenek le.

 

Megfogadta a nép. Akkor a fejdelem

Ment tovább s megálla egy dombosabb helyen,

Kézivét koronás feje fölé tartá, -

Pendűlt a feszes hur, mikor elpattantá.

 

A nyil meg süvöltött a levegő égben,

Mint egy futó csillag tündökölt reptében,

Majd leszállt a földre szárnyasuhogtatva,

Szigonyáig fúrta fényes hegyét abba.

 

A király pedig ment fölvenni a nyilat,

S ím egy fűlevél van kopótyuja alatt:

Ismeretes fűnek volt az a levele,

Melynek a nép száján keresztfű a neve.

 

S monda László: "Ime gazdag kegyelmében

Füvet adott Isten csodálatosképen,

Melytől enyhülést vesz a dühös nyavalya

S megszűn öldökölni a halál angyala."

 

Adta kézről kézre, hadd ismerje minden,

Ismeré azt a nép, szedett abból menten,

Szájról-szájra terjed híre a csodának:

A sir szélin állók visszafordulának.

 

Megszállt a halálnak vészes áradása,

Régi medre közzé visszatért folyása,

Házakban az élők folyvást szaporodtak,

Megsiratva mentek földbe a halottak.

 

A nép is e dolgot megtartá eszében,

Hite megerősült igaz istenében,

Nem sovárga többé pogány áldozatra,

Lelketlen kövekre, vagy forrás-patakra.

 

A fűnek pedig, hogy lenne emlékezet,

A "keresztfű" helyett ada másik nevet:

Felragadt az uj név s a füvet ma is még

Szent László füvének híja a magyar nép.