A királyt ékességében látják szemeid; látnak széles országot. Szíved elgondolja a múlt félelmét...
(Ézsaiás 33:17-18)
Olyan könnyű elfeledkezni Istenről...késve érsz haza a munkából, összedobsz egy rakott ételt vacsorára, de épp megszólal a telefon és teljesen elfeledkezel a sütő kikapcsolásáról. Elkeseredve hajítod ki az összeégett rakottast a szemétbe. Valamit gyorsan készítesz helyette, de az asztal körül ülők közül ötből háromnak nem ízlik a vacsora. Édesség után érdeklődnek, mire igazságot kell tenned hogyan osszák el az utolsó csokis fagyit a hűtőből....
Ilyen és ehhez hasonló pillanatokban nagyon ritkán gondolunk Istenre. Ha mégis átfut az agyunkon, akkor is legtöbbször csak egy gyors fohászt küldünk Felé. De ennél sokkal többre van szükségünk. Térdre kell rogynunk, azzal a mindent elsöprő bizonyossággal, hogy senki máshoz nem tudunk fordulni, egyedül Nála találunk menedéket.
Kétségbeejtő pillanatokban, akkor, amikor már majdnem az idegösszeomlás szélén vagy, tudsz igazán térden állva Jézushoz menni. Talán éneklés közben könnyeid teljesen átáztatják a könyv lapjait, vagy a 23. Zsoltárt imádkozod el újra és újra, mindaddig, míg megtépázott idegeid békére nem lelnek. De ekkor egy csodálatos nyugalom tölt el, mert rátaláltál a Királyok Királyára, és egyedül Őt szemléled, az Ő jelenlétét csodálod, és békéjéből merítesz. Amikor így kapaszkodsz teljes figyelmeddel az Úrba, akkor azok a kétségbeejtő pillanatok a háttérbe szorulnak, éppúgy ahogy a mai igevers ígéri nekünk.
És mi történt a megkésett vacsorával, az elrontott étellel és a veszekedéssel, mely tönkretette az estét? Semmi sem változott, csupán másra terelted a figyelmed. Hiszen a térdeiden állsz, azzal a meggyőződéssel, hogy sehol máshol sem találsz megoldásra, egyedül Isten jelent mentsvárat számodra.
Te vagy az Ura a kétségbeejtő pillanataimnak is, Istenem. Köszönöm ezeket az idegtépő perceket, hiszen ekkor mindig emlékeztetsz, hogy egyedül Tereád tekintsek, Uram, Királyom. Köszönöm, hogy Tenálad mindig békére lelhetek.
Ámen
Kommentáld!