,,Az életnek addig van értelme, amíg az ember szeretetet tud adni, és ami annál is sokszor nehezebb: képes szeretetet elfogadni is. 

Van, amikor a szeretet apró kis gesztusaink elfogadása nagyobb tett, mint önzetlenül adni. 

Amikor szeretetet adunk, akkor - mint kezdeményezők - az erő pozíciójában érezzük magunkat, s gyakran nem teszünk mást, mint szolid öntudatossággal nyugtázzuk lelki nagyságunkat. 

Akkor viszont, amikor a telítettségnek ebben az emelkedett állapotában valaki hangtalanul hozzánk simul, és rongyos kis tarisznyájából szeretetmorzsákkal kínál, meghökkenünk. Hirtelen kiesünk a nagyság szerepéből, és zavartan szembesülünk az új helyzettel: nem tündökölhetünk egyedül a szeretet ingyen konyhájának konyhafőnöki szerepében.

Most minket is étellel kínálnak.

De hát erre nekünk semmi szükségünk sincsen! - zsörtölődünk a valaki morzsáit lefitymálva. Hiszen mi praktikusan, megszervezetten, hatékony nagyüzemi módon osztjuk a szeretetet a rászorulóknak. S lám, most a sor megakad, a sorban állók türelmetlenkednek. 

De valaki nem tágít. 

Csak áll, és már-már könyörögve kínálja felénk elfogadásra apró kis szeretetmorzsáit. S akkor meg kell látnunk, hogy szeretet nem elsősorban nekünk szól.

Az életben maradáshoz neki van szüksége arra, hogy adjon, mert léte ebben az elfogadottságban nyeri el értelmét. 

Valakitől szeretetet elfogadni annyit jelen, mint megerősíteni őt élete értelmében. "

-Simon András -

Mese arról, ki hogyan szeret 

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik. 

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret. 

Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret. 

Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik. 

Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel. 

Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel. 

De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, 

s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet. 

Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett. 

Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret. 

Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja. 

Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben. 

Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek. 

Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba. 

Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot. 

Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot. 

Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, 

akivé maga is válik általa. 

-Somlyó György-