II. Mithridatesz az i.e. második század legendás perzsa uralkodója volt, amikor Perzsia része volt a mai Irak és más szomszéd államok egyes területei. Ő az ismertebb Mithridatesz, de nem ő vesztette el a kincsesládáját.

Ki vesztette el a kincsesládáját?
VI. Mithridatesz már csak Pontusnak, a mai Törökország északi részének uralkodója volt. Őt érte az a megtiszteltetés, hogy a Római Birodalom, a korabeli szuperhatalom elérkezettnek látta az időt Pontus királyság bekebelezésére, így hadjáratot indított ellene. A legenda szerint Mithridatesz király i.e. 84-ben egy vesztes ütközet után oly sietve távozott a csatamezőről, hogy hátrahagyta a kincsesládáját.

Caius Pompeius a római sereg vezére igen kíváncsi természet lévén nem tudott ellenállni a kísértésnek: felnyittatta Mithridatesz ládáját és egy kézirattekercset talált benne Mithridatesz kézírásával, amelyben a dió gyógynövényként való használatát írta le, mérgezés és fertőzés esetén.

Eszerint: minden reggel éhomra vegyünk magunkhoz két-három dió beléből, kevés jó minőségű aszalt fügéből, húsz rozmaringlevélből, két-három sószemcséből készült csemegét, amit összezúzással, töréssel, keveréssel állítunk elő. Ez megvéd a mérgezésektől és fertőzésektől.

A diós csemege hatásos volt, Mithridateszt megvédte ugyan a mérgezésektől és a fertőzésektől, de Caius Pompeiustól sajnos nem tudta megvédeni.

Mithridateszt tekintik a legelső toxikológusnak, aki - írásos bizonyítékok szerint - sikeresen védekezett a mérgezések ellen. Azóta nemcsak a toxikológusok tartják ősüknek, hanem a katonaorvosok is, mivel a dió gyógyító hatását többnyire a hadjáratok alatt tapasztalták meg.

Ha csak Mithridatesz esetét ismernénk, vélhetnénk egy ember különcségének is. De láttuk, a korabeli, római birodalmi orvosok, Pamphylosz és Dioszkoridesz ugyanazt ajánlották mérgezés ellen. Vagyis nem egyéni hóbortról volt szó, hanem a korabeli orvostudomány csúcsteljesítményéről. Pamphylosz és Dioszkoridesz is katonaorvosok voltak, vezető római hadvezérek orvosai, így mindkét oldalon a korabeli orvosi csúcstechnikát vetették be.

A történet folytatódik...
Galenosz (131-202) volt az első, aki a diólevél gyógynövénykénti használatát részletesen leírta
A Római Birodalom bukása utáni évszázadokban Európa a sötét középkor kifejlesztésével volt elfoglalva, az arab világban vitték tovább a tudomány fáklyáját. 800-870 között élt Bagdadban Abu Juszuf Jakub ibn Izsak al-Kindi orvos, aki a régi arab elixírek receptjét először foglalta írásba, többükben a dióbél is szerepet kapott.

Avicenna a következőket írta: "... a diólevél kipréselt leve hasznos a fül gennyes folyásakor..." És: "A dióolaj segít az üszkösödés, a szemüreg orbáncos gyulladása kezelésében..." Végül szinte teljes pontossággal Mithridatesz titkát tette közzé: "Fügével és rutával a dió mindenféle méreg ellenszere, hagymával és sóval jó gyógykötés veszett kutya és más állatok harapására."

Mialatt az arab orvostudomány óriási fejlődésnek indult Európában jelentős lemaradás volt tapasztalható, kivéve talán Aquinói Szent Tamás felfedezését, miszerint a kopaszság ellenszere a dióban leledzik.

A reneszánsz kor nagy botanikusa, Andrés de Lagúna (1464-1534) nem csak abban alkotott nagyot, hogy Dioszkoridesz és Galénosz műveit olaszra fordította, és ezzel megismerhetővé tette, hanem abban is, hogy maga is foglalkozott a dióval könyvében, a Historia de la botánica-ban. A következőket írta:

"A diófa közismert fa, aminek nemcsak a levelei, hanem a vékony ágvégei is jellemző erénnyel bírnak; ebből sok található a dió kopáncsában; a kopáncs leve mézzel főzve kiváló öblögető szer a száj és a torok gyulladásaira, belsőleg pedig epersziruppal igyuk." (Ez az eperfa gyümölcse, nem a földieper.)

A friss dió hashajtó hatású, a zöld dió, mielőtt megkeményedne, mézzel vagy cukorral főzve és így konzerválva örvendetes a szájnak, és igen jól erősíti a gyomrot – olvasható még a könyvben.
Tabernaemontanus (1520-1590) gyógyszerész ezt írta: "Szent János nap körül törjön össze zöld diót, főzzön belőle vizet, ... amit használhat ... igya meg ... méreg ellen”.

1639-ben Pietro Piperno beneventói orvos gyógynövényekről szóló könyvében hosszan írt a dió gyógyhatásáról.

Culpeper régi angol asztrológus és gyógyszerész 1653-ban The Complete Herbal c. könyvében a következőket olvashatjuk: Az öreg, már avas dióbél étkezésre nem jó. De használható sebek, izmok gyógyítására, üszkösödésre, kelésekre. Sebösszehúzó hatása a pirított dióbélnek nagyobb. Az avas dió olaját vörösborban elkeverve és a hajat bedörzsölve megállítja a hajhullást, és szőkíti a hajat. Kis darab diófakérget a lyukas fogra téve könnyíti a fájdalmat. És szó szerint: "A dió megöli a férgeket a gyomorban és a hasban."

Megállapításainak akkora sikere volt, hogy könyvét azóta is újra meg újra kiadják, kiadásainak számát csak Shakespeare művei múlják felül.

A svédek 1775-ben és 1845-ben írták le a dió használatát különböző betegségekben, ők elsősorban a zöld dióval foglalkoztak.

Magyarországon Néma Mester név alatt 1803-ban megjelent "Olly házi könyvetske" említette először a dió gyógyhatását. A szerző nem is akármilyen gyógyerőt tulajdonított a diónak, hiszen a "Halálos mérget el űző orvosságok" között említi a diót, imígyen:
"Fog-hagyma és Ruta, Körtvély a' Retekkel,
Méreg-ellen valók, Dió-is Terjékkel."
1810-ben Bodart francia orvos-botanikus mint igaztalanul elfeledett gyógynövényt említi a diót.
1894-ben Gomilevszkij agyi betegségek gyógyítására ajánlotta a dióbelet.

Az olasz népi gyógyászat veszett kutya marása ellen használta a dióbelet, hagymával és sóval együtt, pontosan úgy, ahogy azt Avicenna ajánlotta.

Grieve "A Modern Herbal" c. könyvében 1931-ben írt a dióról.

A magyar szerzők közül Varró Aladár Béla gyógyszerész 1942-ben kiadott könyvében, a "Gyógynövények gyógyhatásai"-ban foglalkozik részletesen a dióval.

A diófa és a dió gyógyhatásainak tudományos tanulmányozása tehát hosszú évszázadokra nyúlik vissza. A tudósok és az orvosok megállapításain kívül a népi tapasztalatokra is érdemes odafigyelnünk.Európában, Kisázsiában és Ázsia nagy részén hasonló módon használták gyógyításra a diót évszázadokon keresztül, és használják jelenleg is, ez a tény azt bizonyítja, hogy a diófa levelének és egyéb részeinek jól megfogalmazható, leírható gyógyhatása van a belső és külső betegségek egész sorára. Sok nép egybehangzó tapasztalatát pedig már tényként kell kezelnünk.

Az orvosi és a népi gyógyításban a diófa részei közül hosszú-hosszú ideig a diólevél állt az első helyen. 2000-ben változott meg a helyzet, amikor közzétették a híres kaliforniai Loma Linda-i és barcelonai párhuzamos kutatások eredményét a dióbél koleszterinszint-csökkentő hatásáról. Azóta a diófa részei közül a dióbél lépett elő az első számú gyógynövénnyé, és a diólevél - érdemei megtartásával - a második helyre szorult vissza.

Forrás: Orosz Péter: Könyv a dióról