Egy szent tanító a Gangesz partján készült a rituális
fürdőjére, amikor a közelben egy család tagjait hallotta dühösen
kiabálni egymással. Mosolyogva a tanítványaihoz fordult, és megkérdezte:
– Miért kiabálnak az emberek, amikor dühösek?
A tanítványok elgondolkodtak, s az egyikük így szólt.
– Amikor elvesztjük az önuralmunkat, kiabálunk.
– De miért kell kiabálni, amikor az, akihez beszélsz,
ott áll melletted? Halkan is elmondhatnád neki azt, amit akarsz - mondta
a tanító.
A tanítványok nem találták a választ, s a szent a következő magyarázatot adta.
– Amikor az emberek haragszanak egymásra, a szívük
eltávolodik egymástól. A távolság miatt kiabálniuk kell ahhoz, hogy
hallják egymást. Minél dühösebbek, annál jobban kiabálnak, mert annál
nagyobb a távolság. Amikor két ember megszereti egymást, nem kiabálnak,
hanem kedvesen, lágyan beszélnek, mert a szívük nagyon közel áll
egymáshoz, nincs köztük távolság.
Amikor még jobban szeretik egymást, annyira egy helyen van a szívük,
hogy már halkan sem kell megszólalniuk, megértik egymást már abból is,
hogy csak egymásra néznek. Ilyen közel állunk egymáshoz, amikor szeretet
van.
A tanítványaira nézett, és így folytatta.
– Amikor vitatkoztok, ne hagyjátok, hogy a szívetek
eltávolodjon. Ne mondjatok olyan szavakat, amelyek eltávolítanak
benneteket egymástól, mert különben eljön az a nap, és olyan nagy lesz a
távolság, hogy nem találjátok meg a visszavezető utat.
Kommentáld!