"Kiválasztom az ország legbecsületesebb gyermekét és örökbe fogadom." Nyomban megparancsolta a szolgáinak, hogy minden gyermeknek adjanak virágmagvakat és kihirdette:

Aki ezekből a magvakból a legszebb virágokat neveli, azt fiammá vagy lányommá fogadom.

A gyerekek buzgón nekiláttak az ültetésnek, öntözésnek, hiszen mindannyian szerettek volna a bölcs király fogadott gyermekeként élni. Az egyik kisgyermek is szorgalmasan öntözte a magvakat, de hiába teltek a hetek, bizony semmi eredmény nem mutatkozott, a magvak csak nem akartak kicsírázni.

"Milyen különös" - álmélkodott a kisfiú, s végül az édesanyjához fordult segítségért. Mi lehet az oka, hogy nem csíráznak ki a magvaim? - kérdezte.

Talán másik földbe kellene átültetned őket tanácsolta az anyja.
A kisfiú átültette a magvakat, de ott sem indultak fejlődésnek.

Hamarosan felvirradt a nap, amikor a királynak meg kellett tekintenie a virágokat. Díszbe öltözött az egész város, a sok-sok gyerek meg az utcára tódult, és szorongatták a szebbnél szebb virágokat. A király sorra elhaladt előttük, de bizony egy szikrányi öröm se látszott az arcán.

Az egyik ház előtt azonban megpillantotta a pityergő kisfiút, aki üres virágcseréppel álldogált az utcán. Halvány mosoly derült föl a király arcán, és maga elé hívatta a kisfiút.

Hát te meg mit állsz itt ilyen búsan ezzel az üres virágcseréppel? - kérdezte tőle.
A kisfiú hüppögve mesélte el, hogyan ültette el a magvakat, hogyan öntözte, gondozta, de azok mégsem indultak fejlődésnek.

A király ennek hallatára karjába kapta a kisfiút és boldogan kiáltotta.
Ez az én becsületes kisfiam!
Az emberek értetlenül nézték, mi történik, és egyikük lármázni kezdett.

Miért fogadod örökbe ezt a fiút az üres virágcseréppel?

A király ekkor így szólt:

Minden virágmag, amit a gyermekeknek kiosztottam, főtt mag volt. Egy sem csírázhatott ki közülük.

Az emberek erre helyeslően bólogattak, a gyermekek pedig, akik a pompás virágokat szorongatták, igencsak elszégyelték magukat hiszen valamennyien más magvakat ültettek el.