Köbli Ernő - Az öregember

A korát tekintve pedig semmi sem indokolta, hogy öregembernek hívják. Talán a mozgása kissé lassúnak tűnt olykor és őszes szakálla bajusza, ami öregségre utalt. Amikor megkérdezték mikor született csak annyit válaszolt szerényen és halkan: - Nem tudom már, nem emlékszem rá.

Öltözete mindig szerény tiszta és rendezett volt, ami abban a korban valóban feltűnést kelthetett a korombeli gyerekek körében. A felnőtteket nem igazán érdekelte a jelenléte, mert egy kissé flúgosnak képzelték. Hozzá teszem mind ez alaptalannak tűnt számomra akkor és most egyaránt.

Az öregember kora tavasztól késő őszig a Dunán halászott és egy kishalászkunyhóban lakott a folyóparton közel a vízhez. Azt mondta szereti érezni a Duna vizének frissítő illatát. Mi gyerekek úgy öten hatan a faluból kijártunk rendszeresen a Dunára oda, ahol az öregember élt és halászott.

Többször megfigyeltük, ahogy rendezgeti és tisztogatja a hálóit és valamennyi halász kellékét. Megragadott milyen alapossággal, figyelemmel és gondossággal tette mindezt. Még bennünk, gyerekekben is csodálatot ébresztett mindennapi tevékenysége, megfontoltsága.

Na, egyszer aztán elhatároztuk, hogy kissé megtréfáljuk az öregembert, remélve, micsoda jó tréfa kerekedik ki belőle. Már előre izgultunk, amikor tervezgettük miképpen fogunk kitolni vele. Úgy is volt.

Másnap már jó korán elindultunk ki a vízhez lévén, hogy nyári szünet volt az iskolában és végtelennek tűnő szabadidővel rendelkeztünk valamennyien. Legalábbis akkor úgy éreztük. Lestük az öregembert, ahogyan előkészíti a hálóit, amit kivisz a vízre és kiveti.

A többi ott volt felakasztva a helyén, amelyeket előző este javított ki. Még ott voltunk előző nap, amikor késő délután fáradtságos munkával újból szőtte a hiányos kiszakadt helyeken. Na, ez aztán kapóra jött. Alig vártuk, hogy elhagyja a kunyhót az öregember, berakja a kellékeit a csónakba és kievezzen a vízre. Nekünk se kellet egyéb.

Uccu, neki, össze - vissza kötöztük a kijavított hálót a mellette heverő még javításra szoruló ócska hálókkal, szákokkal és damil kötegekkel. Ez aztán jó móka lesz törtünk ki nevetésbe fulladva. A hahotázástól szinte megfájdult a hasunk.

Aztán hogy teljes legyen az örömünk a hálóhoz vezető néhány méteres úton kezünkkel kiszedtünk egy jókora árkot majd letakartuk hatalmas lapulevelekkel. Most aztán valóban itt volt a nagy öröm, mert az öregember megmaradt hallevesét a bográccsal együtt a vesszőkből font ajtó fölé raktuk, hogy éppen lezuhanjon, amikor kinyitja. Már alig vártuk, hogy megjöjjön az öregember az előző este kirakott hálók felszedése után. Közeledett a csónak.

Az izgalomtól szinte valamennyiünknek elállt a lélegzete. Elbújtunk, hogy meg ne láthasson minket, mert attól féltünk még felismer és szóvá teszi a szüleinknek. Na, végre kikötött a csónak a parton. Lélegzet visszafolytva vártuk, hogy kilépjen a partra és kezdődjön, amire annyira vártunk.

Kezdődött is, de nem akár hogy, hiszen az öregember egyből a kunyhóba ment a tároló edényért, amibe elteheti a reggeli fogást. Volt ám nevetés, amikor kinyitotta a kunyhó ajtaját, mert a bogrács azonnal a fejébe állt meg. Még a vér is csorgott a fejéből. Ez aztán a nagy mulatság!

Próbáltuk titkolni a rejtekhelyünket ezért a tenyerünket a szánk elé szorítva nevettünk, de nagyon. Aztán az öregember sietett a vízhez lemosni a vért arcáról, de éppen azon az úton haladt, amelyen a gödröt vájtuk és letakartuk lapu levéllel. Mondanom sem kell terült akkorát hogy, öröm volt nézni. De már akkor egyikünk sem bírt magával és kifakadt belőlünk a nevetés. Csak nevettünk és nevettünk már nem tudtunk ellenállni.

A hasunkat fogtuk és fetrengtünk a földön. Aztán láttuk, hogy az öregember felfigyelt és meglátott minket. Megijedtünk, elszaladtunk. Arra már nem figyeltünk, hogy nem a jó irányba futunk mivel itt az élő Duna és a holtág között egy félsziget voltunk. Nem messze futottunk, mert láttuk, hogy nem jön utánunk. Továbbra is rejtőzködtünk.

Az ijedtség nem vette el az örömünket. Az öregember ugyancsak megüthette magát, mert nagyon nehezen tápászkodott fel. De amikor láttuk milyen sántikálva megy a vízhez hatalmas nevetés lett úrrá rajtunk. Mekkora élményben volt részünk pedig még a hálót nem is látta.

Tovább lestük, ahogy megtisztítja arcát a Duna vizében és elindul vissza a kunyhó felé. Kellett a háló hogy kivesse a délelőtti húzáshoz. De amikor oda ért és nézte, hogy mi történt a hálóval nagyon elcsodálkozott, mert ő nem így hagyta itt. Ez már csak egy kis plusz volt nekünk az amúgy is fájó hasunknak. Még a Dodi meg is jegyezte nagy hahotázás közepette, ez a háló ma nem lesz kivetve!

Szerintem az öregember is tudta, hogy ma már nem halászik, mert túl sok ez mára. Láttuk, hogy nem megy vissza ki a vízre. De akkor most mit csináljunk? Arra, nem mehettünk, mert féltünk más irányba pedig nem lehet kijutni a félszigetről. Ez aztán a nem vicces! Tovább néztük az öregembert. Csakhogy nem vettük észre az idő múlását. Mindössze abból gondoltuk, hogy eljárt az idő, hogy nagyon éhesek voltunk a nap pedig már átbukott a fejünk fölött. Észre sem vettük, hogy délután van.

Az öregember kimosta a bográcsot a homoktól majd elkezdett főzni a frissen ki fogott halból. Nagyon nehezen telt az idő, részben az éhség miatt másrészt pedig a kilátástalan helyzetünk miatt. Az a másfél óra, amíg az étel elkészült nagyon hosszúnak tűnt, szinte egy örökké valóság volt.

Amikor az étel készen lett az öregember tett néhány lépést felénk aztán ideszólt, hogy menjünk közelebb a tűzhöz. Nem volt mit tenni. Az éhség legyőzte a félelmet. Óvatosan közeledtünk, majd amikor oda értünk szépen lassan helyet foglaltunk a már kialvó félben lévő tűz mellett.

Akkor fatányérokat hozott elő a kunyhóból, szedett a halételből mindenkinek ő maga pedig fogta az általunk megrongált hálót rendbe hozni. Mi csendben ültünk és fogyasztottuk az ételt, amely olyan finom volt amilyet az óta sem ettem életem során. Már nem nevettünk. Nem mertem a szemébe nézni az öregembernek, és úgy éreztem, hogy a többiek sem. Sőt egymáséba sem.

Miközben a hálót javította a kezét elvágta egy éles eszköz, amivel dolgozott. Láttuk, ahogy törölgeti a vért a kezéről, de már ezt egyáltalán nem találtuk viccesnek. Hirtelen éreztem valamit, valamit, ami a szívemet és az elmémet egyaránt szorította. Amikor megettük azt a finom ételt már késő délután volt sötétedett.

Elindultunk hazafelé. Az öregember utánunk szólt: - Gyerekek, gyertek máskor is szívesen látlak! Ekkorra az a fura érzés, amit éreztem már könnyeket csalt a szemembe és nem mertem senkire sem nézni. Szótlanul mentünk egész úton hazáig. Még köszönni sem mertünk egymásra nézni, nehogy megpillantsuk egymás szemében a könnyeket. A nyár végén elköltöztünk szüleimmel más városba.

Most sok-sok év elteltével ismét itt állok a Duna partján azon a helyen ahol mid ez megtörtént. Emlékemben tör elő e történet s közben a vizet bámulom. Az előttem elhaladó szárnyasból szinte alig látok valamit a könnyeimen át.

Lassan teljesen úrrá lesz rajtam az érzés, amit akkor éreztem, amikor mindez történt. Az a sok évvel ezelőtti nap határozta meg az életemet.

Igyekeztem másoknak azt adni, amit tőled kaptam öregember. Mindig arra vágytam, hogy olyan lehessek, mint te. Szerettem volna fölemelkedni emberi magasságodhoz. Tudom, hogy most is nézel s látod, ahogy sírok. Örülnék, ha büszke lennél rám. Hatalmas kincs, amit tőled azon a napon kaptam tanulságként.

Köszönöm, öregember!