Csak prédikálj, Isten kis cseléde!
Körül borús az ég, köd hull a kőre.
Te borzas, pőre,
ázott kis veréb,
csak prédikálj!
Nagy Alkotónknak
te nálam is parányibb paránya!
Körülnyüzsög az óriási város.
Mögötted a felhőkarcolók aránya.
és emberek, akiknek száma nincsen,
és egyre más ruhája, arca, kedve…
Ó, prédikálj:
Mi sem vagyunk Istennél elfeledve!
Aki a csillagok elé utat szab,
s a földet mérleg serpenyőbe rakja,
nemcsak nemzetekkel törődik,
nemcsak nagyoknak nagy bajával.
Minden verébnyi létnek Ő az Atyja,
s számon van nála mind.
Alátekint:
és tudta nélkül egy se hull a földre.
Alátekint:
eledelét és útját kijelölve.
Alátekint:
Kísér ez a tekintet.
Az utainkat és a lépteinket…
A föld öléig kísér egyre minket
az atyai szempár tekintete.
Kit létrehívott, csak egyetlen-egyet,
egy porszemecskét elfeledhet-e?!
Ó prédikálj!
Nemcsak nagyokért mozdul meg a karja,
kicsinyekért is! Ugye, érted is,
ugye érettem is, ha úgy akarja?
Csak prédikálj,
te borzas, pőre,
ázott kis veréb!
Keserűen kétkedtem az elébb…
Körül borús az ég, köd hull a kőre…
És látod, most a perc, és most az óra,
hogy balga, csüggedt szívem felfigyeljen
egy csipogó kis prédikációra,
s “hiszek! tudom!”
– mosollyal továbbmenjek az úton,
és mit se féljek,
és mindent reméljek,
megint gondtalan madár-módra éljek,
és felzendüljön újra énekem.
Köszönöm, Isten szürke kis cseléde,
köszönöm, hogy prédikáltál nekem.
Túrmezei Erzsébet
Kommentáld!