Budavárából kiverték a törököket. Hanyat-homlok menekültek messzi Törökország felé. A hosszú török uralomnak egyszerre vége lett. A budai házak üresek lettek. A papucskészítő otthagyta kaptafáját, a török szabó az ollóját, a katona a kardját.

A nagy ijedelemben az ollón kívül Ahmed, a török szabó, még ottfelejtette Budán hatesztendős fiacskáját is, akit ugyancsak Ahmednak hívtak. A kis Ahmed az ostrom alatt elbújt egy mély budai pincébe, azért nem tudtak ráakadni megrémült szülei.

Mikor elmúlt a csete-paté, a kis Ahmed előbujt a pincéből és sírva nézegetett körül az idegen emberek között. Azok pedig nem sokat törődtek a síró-rívó kis törökkel, csak jósokára vette észre Tóth Márton uram, a híres-nevezetes debreceni csizmadia, aki a feleségével éppen Pestre jött a vásárra. Merő kiváncsiságból elment az asszonnyal megnézni az elfoglalt Budát és csendesen nézdelődtek a törökössé vált magyar városban.

- Hát te ki fia vagy? - kérdezte Tóth Márton uram és elkapta a menekülni akaró kis török bő nadrágját.

A kis török megtanult Budán annyit magyarul a pajtásaitól, hogy értelmesen tudott válaszolni:

- Ahmedé, a szabóé.

- Hát az apád hol van? - kérdezte Tóth Márton.

- Hát az édes anyád? - kérdezte Tóth Mártonné.

A gyerek a kezével a távolba mutatott.

- Elmentek arra, messze... Sohase jönnek többé vissza.

Tóth uram megnézte előlről-hátúlról a feketeszemü török fiút. Aztán az asszonyra esett a tekintete. Tóthné elértette az ura gondolatát:

- Igaza van, apjuk, - mondta. - Kár volna szegény gyereket itt elpusztulni hagyni.

- Nekünk is van otthon négy.

- Ahol négy van, ott elfér az ötödik is, - mondta csendesen Tóthné.

- Ha lesz kedve a csizmadiaságra, még derék magyar ember válhatik belőle, - fejezte be Tóth Márton. - Gyere velünk, Ahmed!

A kis török az asszony szoknyájába kapaszkodott, aztán apró, gyors lépésekkel baktatott mellettük lefelé Budáról, át Pestre, ahol a Tóth Márton uram szekere állott.

- Csizmát ugyan nem adtunk el, de viszünk haza gyereket, - mondotta Tóth uram, amint a szekéren elhelyezkedett.

- Először is megkereszteljük a kis pogányt, - mormogta Tóthné. - Majd a nagytiszleletü úr elvégzi a dolgot.

A szekér pedig gurult Ahmeddel és Tóthékkal Debrecen felé. A kis török kerekre nyitott szemmel nézegette az ismeretlen magyar alföldi tájakat. Egyszerre föltünt a távolban a híres debreceni kettős torony.

- Mindjárt otthon vagyunk, - mondta Tóth Márton.

Igy került a kis török fiú Budáról Debrecenbe, ahol hamarosan felkötötte a bőrkötényt és segített nevelő apjának a csizma kalapálásában. Ügyes volt a gyerek, a lustaságot sem ismerte, Tóthék megszerették, mintha saját fiok lett volna.

Múltak az esztendők. A török kibékült a magyarral, vége volt a harcoknak.

Egy napon csak beállít Debrecenbe egy talpig poros, öreg török ember. Egyenesen a Tóthék portájára ballagott és így köszönt be:

- Én Ahmed szabó vagyok, a fiamért jöttem vissza messze Törökországból.

Ahmed csak elsápadt, torkán akadt a hang. Megismerte az apját.

- Gyere, fiam, érted jöttem!

Ahmed engedelmesen fölállott, letette a kalapácsot, letette a bőrkötényt, aztán anélkül, hogy egy szót szólt volna, elindult az apja után. Tóth Márton uram csak nézett utána, aztán keserűen fölsóhajtott:

- Hálátlan törökje! Még csak meg se köszönte, hogy fölneveltük.

Tóthné napestig sírt, mintha az édes fiát vesztette volna el.

- Már azt hittem, hogy sohase megy el tőlünk! - sírdogált.

- Nem érdemli meg, hogy búsúljunk utána, - dörmögte Tóth uram.

Megint elszaladt egypár esztendő. A csizmadiaműhelyben üresen állott az Ahmed gömbölyü kis széke.

Egyszer korán reggel, amikor Tóth uram benyitott a műhelybe, a gömbölyü széken csak ott látja ám Ahmedet, amint szorgalmasan kalapál egy csizmán.

A derék csizmadiamester megdörzsölte a szemét:

- Anyjuk! - kiáltott a feleségére. - Gyere csak elő, mert azt hiszem, hogy álmodom. Ahmed visszajött.

Tóthné is elősiet a konyhából.

- Ahmed! - kiáltja ő is. - Hát hogy kerültél vissza?

A feketeszemü fiú így felelt:

- Nem tudok én már török lenni! Magyar lettem itt Debrecenben. Nem tudok én már más levegőt szívni, mint a debrecenit. Azért ha megengedik, hát most már örökre itt maradok.

Ott is maradt Ahmed Debrecenben. Olyan jó dolga volt, hogy sohase kívánkozott vissza Törökországba.