Ezt a történetet még a nagyanyámtól hallottam, ő pedig ugyancsak az öreganyjától hallotta. Ki tudja, hány kézen ment keresztül a történet, amíg hozzám jutott? Toldottak hozzá, elvettek belőle? Minden emberben van egy adag fantázia. A valóság rendesen csak egy picinyke magocska az emberi történetekben, de az idők folyamán terebélyes fa nő a magocskából, néha meg éppen egész erdő. De hát hadd mondom el a régi történetet, mindenkinek a tetszésére bízva azt, hogy annyit higgyen el belőle, amennyit jónak lát.

Bergóc, egy felsővidéki falu a történet színhelye, amely falu még a felvidéken is nevezetes volt arról, hogy csupa nemesember lakja. Minden embernek megvolt a maga kutyabőre, különböző régi királyok aláírásával ellátva. Lehet, hogy ezek a kutyabőrök értek valamit valamikor, amikor újak voltak...

A történet ideje a tizennyolcadik század, nemsokára azután, hogy a Rákóczi szabadságharca véget ért, és a fejedelem az ő hűséges híveivel bujdosásba ment.

A bergóci nemesek is ott verekedtek a fejedelem seregében, bizonyosan derék vitézek voltak, hisz a verekedéshez akkor értettek a nemesek.

A hadjárat után egyenkint hazaszállingóztak, és mint háború után szokásos, ki-ki utánanézett a saját elhanyagolt dolgainak, miután a haza bajai miatt erre rá nem ért. Egyik-másik elmaradt közülük, ki tudná, merre sodorta őket a háború vihara. Az otthon maradottak vártak rájuk egy darabig, aztán lassan felejtgetni kezdték őket. Elbujdostak vagy elestek valahol? A bergóci hegyekről leolvadt a hó, a hegyi patak vígan hajtotta a Fehér molnár malmát. Tavasz lett. Ugyan ki gondolna mindig a halottakkal?

Csak egyvalaki volt a faluban, aki nem felejtette el az ő halottját, az ő elbujdosottját. Egy fiatal leányzó volt ez a bizonyos, Klement Erzsébet, akinek a vőlegényét vitte el a fejedelem.

Az öreg klementi Klement Sámuel még olyan faluban sem lett volna utolsó ember, ahol a ládákban nem csupán régi kutyabőröket őrizgetnek, mint Bergócon. A házát pláne kastélynak hívták, habár a régi történetekben a kastély szó nem fedezi egészen ezt a fogalmat. Lehet, hogy csak éppen a födele volt különb a háznak, mint a többi bergóci viskóké, de az is meglehet, hogy igazi kastély volt az kapubálványokkal és kőkockás ambitussal, valamint füstölgő kéményekkel, amelyek mint guggoló komondorok ülték körül a zöld mohával benőtt dupla francia háztetőt. A hátulsó udvaron talán kiscsikók ugrándoztak, és az istállóban fehér, kövér tehenek várták a sajtárral jövő piros arcú fejőleányt... Vagy talán kopár volt a ház tája, és a sovány tehénkék nappal az igát húzták azokon az ördögszántotta földeken, ahol egy ekenyomásnyira gránitsziklában csorbul el az acél.

Hogy volt, hogy nem volt? Ki tudná azt annyi rengeteg idő után kihámozni? Elég az hozzá, hogy a kastélybeli kisasszony még az új tavaszkor is reménykedve tekingetett ki az ablakon arrafelé, amerre az országút kanyarog felfelé a hegynek. A hegyi patak megújuló zúgása, erdők felöltözködése és mindenféle kedves virágocskáknak a földből való előbúvása nem felejtette el vele azt, aki neki a legdrágább volt a földön, Jávorka hadnagyot, aki a fejedelem északnyugati dandárjában szolgált, aztán sok hősi kaland után nyoma veszett.

Az öreg Klement, aki összefonta a haját, mint a Thököly hajdúi - már akkor kezdte az öreg a háborút -, eleinte nem sokat ügyelt a búsongó leányra. Majd felejt, gondolta magában az öreg, a fiatal lány mind ilyenféle.

Meg aztán nem is volt mindig bús kedve Erzsébetnek. Néha reggel fölébredvén, olyan vidám volt, hogy jókedvével csaknem felvetette a házat. Az öreg Klement, akinek nem volt egyéb dolga, mint a sebesült jobb lábát egy kis széken tartani, csodálkozva kiáltott fel:

- Ejnye, valami bolondot álmodtál már megint! - dörmögött rá Erzsébetre, akinek nótázása elhangzott a Sejő patakig, vagy tán még tovább is.

A leány lesütötte a szemét:

- Azt álmodtam, hogy hazajött.

Klement legyintett a kezével.

- Az bizony majd bolond lesz hazajönni, hogy megfogdossák, karóba húzzák.

- Pedig én álmodtam - rebegte Erzsébet. - Lehetetlen, hogy az álmok csaljanak. Hiszen akkor nem volna érdemes felébredni az álomból, amelyben vele együtt vagyok.

- Bizony, nem nagyon érdemes - morgott Klement. - Azazhogy érdemes bizony felébredni. Itt van a túróci juhásznábob fia, a Medveczky Gyuri. Igaz, hogy csak juhászgazda az apja ma is, de nábob, valóságos nábob. Még ő maga sem tudja, hogy mennyi a juhai száma.

- Nem is igaz úton jutott őkegyelme a gazdaságához - felelt Erzsébet. - Hisz éppen édesapám mondta, hogy nagy zsivány az öreg Medveczky.

- Volt, volt... Azazhogy ahogyan vesszük. A labancok elhajtották a juhot juhásszal együtt, ott, ahol találták. Nem hajthatták örökké maguk előtt a bégető nyájat, mert egyéb dolguk is volt. Arra való volt az öreg Medveczky, hogy a juhokat pénzért megvegye. A pénz nem béget, nem akadályoz meg a további portyázásban. Medveczky minden juhot megvett. Ha még soká tart a háború, Rácországtól Bécsig minden juh a Medveczkyé lett volna. Okos ember az öreg. Neki nem kellett rablott ékszer, sem egyéb portéka. Csak juh. Az mind egyforma. Jó szemű ember legyen, aki a magáét ki tudja a nyájból választani.

- Azelőtt másképpen beszélt, apámuram. Szidta Medveczkyt, mint a bokrot.

- Hiszen most se dicsérem én. Csakhogy, tudod, bolond ember az, aki a vénségére is a háborút keresi. A háború elmúlt, megbénultam bele, a fejedelem úgyse jön már vissza, Medveczky meg első ember lett. Aztán a fia nem ludas az apja cselekedeteiben. Bizony jó volna, ha már nem álmodnál olyan sokat. Akkor is dalolnál, mikor a Gyuri itt van nálunk.

Klement Erzsébet elhalványodott. A szívverése is megállott arra a gondolatra, hogy neki hűtlennek kellene lenni a vőlegényéhez, az álmaihoz. Az apák abban az időben nem sokat teketóriáztak a leányaikkal. Férjhez adták ahhoz, akihez jónak látták. Most már csak az a kérdés, hogy a túróci juhászgazda fia mikor mondja ki, hogy jó lesz neki Erzsébet szomorúan, bánatosan is, majd megvigasztalódik a főkötő alatt. Pedig az csak nem lehetséges, hogy az álmok csaljanak! Hiszen világosan jelentik, hogy Jávorka hadnagy hazajön, itt lesz, talán már itthon is van...

Be jó volna addig álmodni, amíg igazában hazajön Jávorka, sóhajtotta magában Klement Erzsébet. Aludni, aludni sokáig, és csak arra nyitni fel a szemét, hogy előtte áll a várva várt vőlegény. Nem kellene akkor Medveczkyhez férjhez menni, és boldog lenne az egész élet.

Fiatal leányok fohászkodnak magukban ilyenformán, egyenesen lehetetlenségeket kívánván. De Klement Erzsébet, amint e történetből kitűnik, ez egyszer nem kért lehetetlenséget.

Alkonyattal még egyszer kinézett az országútra, ahonnan fanatikus hittel várta a vőlegény megérkezését, és hűséges kis cselédje, egyetlen barátnője vállára támaszkodva sokáig nézett bele az alkonyatba.

A nap már a hegyek sapkája alá világított, amelyek e tájon jókora nagyok - teremtőm, mennyi báránybőr kell azokhoz a sapkákhoz, annyi báránya tán csak a túróci juhásznábobnak van - és lenn a faluban a lábatlan Klebák már elfoglalta helyét a régi malomközön, ahonnan a gyerekeknek, asszonyoknak mindig-mindig ugyanazt az egyet mesélte, hogy mit főztek Kassán a fejedelem konyháján, és Bergócon estére mindenki pástétommal töltött aranyfácánnal és nyársra húzott vaddisznóval álmodott.

- Nekem könnyes a szemem, nem látok jól - szólott a kisasszony a Klement kastély tornácán. - Nem látsz te valamit, Hanka?

- Én semmit sem látok, kis úrnőm.

- Pedig mintha jönne ott egy nagy szekér nagyon lassan.

- A homokember szekere az, hozza rajta a bergóciaknak az éjszakai álmot. Álmos vagy, kis úrnőm?

- Igazad van, Hanka, gyerünk álmodni.

És lefeküdt Klement Erzsébet hófehér ágyába, s másnap nem ébredt fel, sem harmadnap. Aludt, álmodott. Húsz esztendeig.

A csodának hamarosan híre futamodott Bergócon. Valaki kitalálta - a vitéz Szikora Antal talán, akinek paripát és feleséget ígért a fejedelem, de ígéretét már nem tudta beváltani -, hogy addig fog aludni Klement Erzsébet, amíg a fejedelem ismét visszatér Magyarországra, és vele az elbujdosott Jávorka. (Akkor jön meg a paripa is.)

Hát ez bizony könnyen meglehet. A bergóciak csodájára jártak az alvó kisasszonynak. Úgy feküdt ott, mintha ébren volna, és csak tettetné az alvást pajkosságból. Az arca rózsás, az ajka piros, és szabályos a lélegzetvétele. A tejet, amit a hűséges Hanka a szájába tölt, elfogyasztja. De se szóra, se érintésre fel nem ébred.

Nem látott még ilyen csodát a világ.

Már második hete alszik a kisasszony, és Hanka azt mondja, hogy néha mosolyog is álmában. Csakhogy olyan furcsa mosolygás az, hogy nem jó azt embernek nézni. Hanka mindig kendővel takarja el a kisasszony arcát, ha mosolyogni kezd. Még az öreg Klement is kisántikál a szobából a rossz lábával, és csak künn, a tornácon jut eszébe, hogy golyó van a lábában, muskétából származott golyó.

Hát erre a mosolyra hogyne lettek volna kíváncsiak a bergóciak.

A híres Porubszky Pál, aki még öreg korában is kitépte a földből az esztendős fenyőt, és hogy fiatal korában mennyi hőstettet követett el, annak összeírásához kevés volna egy könyv, ő volt az első, aki nagyon kíváncsi kezdett lenni az alvó kisasszony mosolygására. Éppen akkor jelent meg a kastélyban, amikor az öreg Klement dühösen pörölt Medveczky Gyurival.

- Hát most vedd el! Aludni ment előled. Te vagy az oka, hogy elaludt! Zsivány volt az apád, zsivány vagy magad is...

- Helyes a beszéd - szólt közbe a híres Porubszky. - Az én juhaim is... A fekete kosom is... Táguljon innen, Medveczky!

A fiatal Medveczky örült, mikor künn volt a házból, habár a bergóciak mindig vendégszerető emberek voltak. A vörös hajával, fakó arcával és csúfondáros beszédmodorával sokáig nem kapott feleséget.

Porubszky Pál pedig bement az alvó Klement Erzsébethez (szokás volt már oda látogatóba járni), és így szólott az alvó fejénél ülő Hankához:

- Egy ezüst húszast kapsz, ha nem takarod el a kisasszonyod arcát, amikor mosolyog.

- Nem lehet az, nemzetes uram. Megijed attól minden eleven.

- Hát én nem ijedtem meg soha még eddig - felelt Porubszky Pál. - Szeretnék már megijedni.

Szólt, és leült az ágy mellé.

Egy kis negyedóra múlva csak megvonaglik az alvó szája széle, Hanka már kap is a kendő után, de Porubszky uram lefogja a kezét. De azt már nem akadályozhatta meg, hogy Hanka eltakarja a kendővel a saját arcát.

A híres Porubszky mintha sápadtabb lett volna, mikor hazafelé ment. Még a járása sem volt olyan hetyke, mint máskor. A tekintetét imbolyogva hordozta a földön, és valósággal meghökkent, mikor egy kutya ráugatott a garád mellől. Otthon elővette a bundáját - azt a golyó meg kard járta farkasbundát, és a kemence mellé terítette. Elfeküdt rajta, és elaludt. Akár a kastélyban Erzsébet kisasszony.

No, ez már több volt, mint amit a bergóciak észjárása elbírt. Hogy az a gyönge leányka alszik hosszadalmasan, az még csak érthető, de egy Porubszky aludjon hétszámra, aki a trencséni csatában megmentette a zászlót, egy Porubszky, aki hétszámra nem aludt a lakodalmakban - ez már érthetetlen.

Rokonok, ismerősök, komák reggeltől estig ott ültek a hatalmas ember körül. Az a valaki - bizonyosan ismét Szikora uram - bátrabban kezdte hangoztatni:

- Porubszky Pali is a fejedelem hazajöveteléig alszik. Mert addig ugyan miért volna neki szükséges ébren lenni?

Rövid idő múlva egy Bunyitay nevű kurtanemes aludt el, aki csak a fél karját hozta haza Bottyán dandárjából, a negyedik elalvó pedig az öreg Klebák lett.

Most már a szomszéd falvakból is eljöttek a bergóci alvók megbámulására. És az alvók száma napról napra szaporodott Bergócon. A kuruc hadjáratból hazatért régi katonák szinte kötelességüknek tartották, hogy elaludjanak, mert hiszen a hagyomány így parancsolja. Egy napon Szikora uram is azt gondolta magában, hogy jobb lesz a paripát alvó állapotban bevárni, és lefeküdt.

A vármegyének és a többi hatalmasságnak, aki manapság nem tűrné az ilyen dolgot, akkoriban egyéb elfoglaltsága volt, hagyta tehát Bergócot aludni.

Hány esztendő múlott el? Ki tudná? A mese húszat mond, de lehetett több is, kevesebb is.

Feküdt alva a gyönyörű Klement Erzsébet, és az arca nem változott, nem öregedett. Éppen olyan szép volt, mint az első nap. Mellette Hanka bizony megöregedett. Az öreg Klementnek is csaknem a földet seperte már a szakálla, és az ép lábával is olyanformán volt, mintha az is golyót kapott volna Újvárnál.

Aludtak a bergóciak, és várták haza a fejedelmet.

Egy napon egy vén, fehér szakállas, barátruhába öltözött, hatalmas termetű férfiú lépkedett lefelé a hegyekről kanyargó országúton, és amikor Bergócra ért, elgondolkozva, elmerengve nézett körül. Megállott a Klement kastély előtt, és felsóhajtott, hogy a szakálla megrázkódott. Aztán tétovázva belépett a kapun. A tornácon Klement Sámuel ült, és most már mind a két lábát zsámolyokra fektette.

A vén barát az öregemberhez lépkedett, és mély hangon ráköszönt:

- Áldjon Isten, Klement uram. Él-e még Erzsébet?

Az öreg megdermedve nézett a poros vándorra.

A ház belsejéből sikoltozva, jajgatva futott ki e pillanatban a hűséges Hanka.

- Nagyuram, nagy jó uram, felébredt a kisasszonyka!

Az öreg Klement megrökönyödve nézett a jajgató tót asszonyra.

- Felébredt, bizony felébredt... És mindjárt a tükröt kérte.

Klement Sámuel talpra ugrott, talpra állt.

- Te vagy, Jávorka? - kiáltott az ősz vándorra, megragadva annak kezét.

Az némán bólintott.

- Jer, téged várunk - kiáltotta magánkívül az öreg, és betuszkolta a vendéget a házba.

A szobában felöltözve ült valaki egy széken, és keserves zokogással takarta el az arcát a két tenyerével.

- A leányom... a leányom... - dadogta megrökönyödve Klement Sámuel, és a székhez lépett, és az őszülő hajra meresztette a szemét. - Te vagy az, Erzsébet? Jávorka van itt...

Klement Erzsébet csendesen levonta a két tenyerét arcáról. Az öregember hátralépett, és hitetlenkedve rázta meg a fejét. Aki a széken ült, az nem az alvó gyönyörűséges Erzsébet volt, hanem egy elvirágzott, hervatag, halovány nő, akinek arcáról eltűnt a fiatalság - abban a percben, amint felébredt.

Erzsébet csudálkozva nézte az ősz szakállú vándort, aki búsan ingatta a fejét.

- Ugye, megöregedtem annyi idő alatt? - szólt mély hangon Jávorka. - Nagy idő múlott el azóta... De maga még mindig a régi...

Klement Erzsébet elmosolyodott.

- Megálmodtam, hogy visszajön még egyszer...

Jávorka elborulva felelt:

- A nagyságos fejedelem parancsából jöttem Rodostóból. A kis Rákóczi felkelést akar támasztani Magyarországon. Azért vagyok itt. Hanem a mi időnk már lejárt.

A falu felől most zajgás, lárma, asszonyi visítozás hallatszott. A lárma a kastély felé közeledett.

- Az alvók felébredtek! - kiáltotta egy hang az ablak alatt.

Valóban ott jöttek az alvók. Mindegyiknek hosszú szakálla, haja nőtt, de Porubszky Pál most is legelöl. A csodálatos esemény szinte megbolondította a bergóciakat. Csaknem a bőrükből bújtak ki örömükben. Jávorkának néhány szóval elmondták a csodálatos történetet, és Jávorka ugyancsak rázogatta fehér szakállát:

- Megjelentem őnagyságának, amint visszatérek - mondotta -, mert ez a csudálatos esemény az orvosi tudományban ritkaság.

Klement Erzsébet csodálkozva hallgatta a barát dörgő hangját, nézte alakját, de a régi Jávorkából mit sem tudott felfedezni. De azért jó szívvel szólt hozzá, és nem haragudott reá, hogy annyi ideig váratott magára. Az a fő, hogy az álom beteljesült.

És mint a mesékben szokás, nagy lakomához ültek, ahol csak Szikora uram volt kissé bánatos, mert most már bizonyosnak látszott, hogy a paripának befellegzett.

...Jávorka visszatért Rodostóba, mert a mesemondó tovább nem merte szőni a mesét.