A három király dobogó szívvel lapult lova hátán a bokrok fedezékében, és lihegve várták, hogy a zajos zarándokmenet eltávolodjon. Boldizsár társaira nézett, és egyszeriben akkorát kacagott, hogy kis híján lefordult a lováról.

A másik kettő értetlenül meredt rá, de aztán ők is meglátták a foltos pormaszkot, amelyből csak király barátjuk szeme és foga villogott ki fehéren.

A nevetésbe belefáradva letörölgették arcukat köntösük ujjával, és Gáspár hirtelen nekitámadt Boldizsárnak:

– Most aztán áruld el, mi a fészkes nyavalyának szöktünk meg a saját kíséretünk elől? Megint pontosan ott tartunk, mint amikor Jeruzsálembe értünk. Könnyen lehet, hogy üldözőink is hamarosan ránk akadnak. 

– Nem tetszett nekem ez a király! – vonta meg a vállát Boldizsár. – Túl nyájas volt hozzánk.

– Micsoda? – ragadta meg fenyegetőleg Boldizsár grabancát Gáspár – Szóval a kedvessége miatt mondtunk le a biztonságunkról, a kényelmünkről, az életünkről?

– Csillapodj, testvér, van ebben valami okosság. Ha jól emlékszem, magam is csak azokkal bántam ilyen vérfagyasztó kedvességgel, akiket hamarost tömlöcbe akartam vettetni – szólt közbe Menyhért.

– Vagy épp lenyakaztatni – látta be Gáspár – Azért elárulhatnátok, most mitévők leszünk!

– A magunk erejéből eddig sem jutottunk volna messzire – bíztatta Boldizsár. – A csillag elvezetett idáig, vezet majd tovább is. 

Gáspár fújtatott egy kicsit, de azért ő is letelepedett, és dúdolni kezdték az imádságot a kicsit megkopott, drágaköves Bibliából, hogy segítségért könyörögjenek a Csillagküldöző Nagyúrhoz.

Napok óta ügettek az éjjel-nappal fénylő csillag nyomában, tejet, húst, kenyeret a környéken tanyázó pásztoroktól kaptak némi fizetség fejében. Nyoszolyát száraz fűcsomókból halmoztak össze maguknak éjszakára ott, ahol éppen rájuk esteledett. Most azonban Menyhért intett, hogy állítsák meg lovukat, és fülelni kezdett. Csakugyan, most már mindannyian tisztán hallották a közeledő patadobogást. Utolsó esélyük, ha elbújnak egy dombhát mögött, és megvárják, amíg az üldözők továbbügetnek. Így is tettek, ám amint letérdepeltetett lovuk oldalához simulva, aggodalmas képpel fürkészték az utat, Gáspár egyszeriben teli szájjal elvigyorodott. 

– Jónás! – kiáltotta, és hadonászva rohanni kezdett lefelé a dombról. 

Jónásnak a Jeruzsálem falai alatt méltatlanul sorsára hagyott, szegény tevéjüket keresztelte el még korábban, mert a bamba jószág mindig olyan keserves képet vágott, mintha ő lenne a cethal gyomrában elgyötört próféta, akit éppen partra köpött a bálna. És most a teve ki tudja, miféle sugallatra valahogy utánuk zötyögött, rájuk talált, és a szokásos búskomor arckifejezéssel üdvözölte gazdáit. Kicsit még soványabb volt talán, mint amikor kénytelen-kelletlen elbúcsúztak tőle, hátáról pedig foszlányokban csüngött a tarka szövésű szőnyeg. Egy a lényeg: itt volt épen és egészségesen. Csoda ez, nem is akármilyen. Rögtön megitatták forrásvízzel, és hátára kötözték az ajándékokat, hogy könnyítsenek kicsit elcsigázott lovaikon. A környékbeliek elmondása szerint már egészen közel jártak Betlehemhez.

Gáspár, Menyhért és Boldizsár éppen azon vitatkoztak, vajon márványból vagy gránitból épülhetett-e a világ leghatalmasabb királyának palotája. A gránit keményebb és büszkébb, a márvány ellenben pompázatosabb és színesebb. Mind a kettőt messzi földről kell hozatni hajókon, szekerek armadáján, de hát egy ilyen gazdag uralkodónak meg se kottyan az ilyesmi. Abban mindhárman megegyeztek, hogy alighanem sokkal pazarabb épületet látnak majd, mint amilyen Heródes palotája volt, pedig annak ragyogását szinte lehetetlen szavakkal ecsetelni. 

Ekkor tűnt fel előttük a köves hegyoldalban Betlehem városkája. Kicsi házak, kicsi templom, kicsike boltok porosodtak az alkonyatban. A királyok beléptettek a kapun, és zavarodottan bámészkodtak körös-körül. Egy pár módosabb házat még csak-csak láttak, de komolyabb építménynek se híre, se hamva. Még a kóbor kutyák is olyan nyiszlettek voltak errefelé, hogy egyetlen dühösebb kiáltásra farkukat behúzva menekültek. A csillag azonban nem tágított, egyre csalogatta őket, és már egészen kiértek a városból, mikor megállapodott egy lapos tetős, toldott-foldott kalyiba előtt. Mit volt mit tenni, a királyok leszálltak a nyeregből, ajándékaikat lecsatolták Jónás hátáról, és bedörömböltek a rozzant deszkaajtón. 

Még nagyobb volt a meglepetésük, mikor a bátorító felszólításra beléptek. Durva ruhájú, szakállas férfi jött elébük, aki térdre rogyott, és egy szót sem tudott kinyögni, amikor megpillantotta a talpig poros, de szemlátomást előkelő uraságokat. Effélékhez Józsefnek, aki ácsmesterként dolgozott, aligha volt szerencséje. Mi több, azt sem tudta, szerencsének tartsa-e, hogy három dúsgazdag ismeretlen tolakszik be szállására, amelyet egész napos bolyongás után nagy nehezen talált feleségének, Máriának, aki pár napja egészséges fiúgyermeket szült neki. Nem ez volt persze az egyetlen szokatlan esemény a családban, hiszen a kis Jézus születését angyal jelentette be, úgyhogy József már azon is hasztalan törte a kobakját, minek köszönheti a megtiszteltetést, hogy Isten a saját fiát küldte nekik holmi közönséges kisbaba helyett.

Ráadásul Isten fia meglehetősen hasonlított egy közönséges kisbabához, ringatni kellett, szoptatni meg tisztába tenni. Úgyhogy Józsefnek bőven akadt oka a fejtörésre. Most meg itt ez a három ijesztő ismeretlen, akik talán az életükre törnek, talán az istállót követelik vissza, ahol nagy nehezen elvackolódtak végre.

A királyok éppilyen kevéssé tudták, mihez kezdjenek. Ki ez a jó erőben lévő, koszlott mesterember, és mit keres itt? Egyáltalán miféle kalyibába jutottak fényes palota helyett? Mindenütt birkák, kecskék, tehenek, a padlót is csípősen illatozó tehénlepények meg birkabogyók borítják. Egyetlen faggyúmécses pislákol, úgyhogy az orrukig sem látnak. Becsapta őket a csillag? Tévedett a jövendölés? Hiába tették meg ezt a hajmeresztő utat? Ahol a férfiak bicskája beletörik valamibe, ott bizony asszonyi elmére van szükség. Hang csendült a sötétből, és a négy bamba fickó összerezzent.