Arad, október 5-én 1849. estve
Kedves szentem, egyetlen Marim! Mindenem e földön!
– Egy sejtelem mondja nekem, hogy holnap reggel, mielőtt még egyszer láthatnálak – elvérzettem – és velem több becsületes, derék bajtársaim! Marim! Te, aki szívem minden hézagját bírtad, Te magad maradsz e földön.
– Te voltál mindenem, Te leszesz utolsó sóhajtásom.
– De marad még neked egypár jó embered, és az én és a Te szegény gyermekeid.
Ezekben találd fel minden földi boldogságodat, ezekben összpontosítsd szeretetedet, és az Isten kebledbe fogja önteni a vigasztalás malasztait – és arra törekedj is, ezt kívánja nyugodalmam a másik világon, melynek rejtélyei előttem nemsokára megnyílnak!
Én érted és nyugodalmodért fogok az Istenhez imádkozni – Te, édesem, mindenem, hasonlóképpen értem imádkozz. – Károly szavát bírom, hogy rólad és gyermekeinkről gondoskodni fog.
Szerencs hátravan ugyan, de jóakarat ki fogja pótolni a hiányzót. – Isten Veled! Isten veletek!
Szeretném beléd lehelleni utolsó sóhajtásom – de az úgyis meg fog történni.
Én mártír vagyok, és ártatlanul halok meg. Az Isten, aki még sohasem hagyott el, most sem fog elhagyni – én pedig szellemképp körül foglak lebegni mindenha!
Légy nyugodt, és élj boldogul – örök szerelmemben. – Ott fenn ismét látjuk egymást, ha van egy jobblét.
– Képzeletemben dobogó szívemhez szorítlak, csókollak – és maradok síromiglan hű, szerető
Vilmosod
Kedves gyermekeim!
Jók legyetek! Szeressétek egymást! éljetek anyátokat vigasztalva, szeretve.
– Szerető apátok
Vilmos
Kommentáld!