Ki messze, messze vagy, kinek hajója már

A zúgó tengeren remélve, küzdve jár,

Vagy a boldog világ előtt horgonyt vetett:

Egy-két szót, jó barát, hadd szóljak még veled!

Nem is érlek be tán, mint madárt a haraszt,

Amelyet a szellő azon fáról szakaszt,

Hol vesztett fészke állt s kisded családja benn,

S a távozó után lebbenti csendesen.

Lelked mit érzett, hogy elhagyád e hont,

Midőn ugy hagytad el, hogy sohse lásd viszont?

Nem állitott meg a határnál valami...?

Honszeretet, ha azt ki tudnók mondani!

Égnek fejed felett nagy fényes csillagok,

A gazdag föld ezer virágtól mosolyog;

Ah de azok neked mind ösmeretlenek!

S nem ezek közt valál futkározó gyerek.

Mert a boldogságra kevés csak a jelen,

A multon épül az s az emlékezeten;

Örömeinkre szint s derűt titkon az ád,

Mint a gyök adja a virág szinét, szagát.

Szó nélkül távozál, - nem vádollak, hiszen

Hogy kínos lett volna bucsúznod, elhiszem!

A daru is búsan kiáltozik, pedig

Egész nemzetével utra kerekedik.

Mégis, mégis minek hagytál bennünket el?

Meglásd, ha itthon fájt, ott is fáj a kebel;

Bizony, ha lelked fáj, ha rajta seb vagyon:

Könnyebben begyógyul a honi hantokon.

S ha vigan lépted át a háznak küszöbét,

Honnan vidám zene s pohár csengett eléd:

Nincs lelked, hogy meleg részvéttel hágjad át,

Midőn nagy bú miatt gyászt öltött a család?

Ha aki fölnevelt, a kedves jó anya,

Betegen, rongyosan elédbe állana:

Karjába omlanál, ölelve melegen,

Azért, hogy rajta már nincs bársony és selyem.

Mégis szülő honod, a legszentebb anyát,

Nehéz óráiban, rosz gyermek, elhagyád!

Mert ugy szeretted, hogy tovább nem nézhetéd

Sápadt arculatát és könyező szemét.

Mert akit szeretünk mig ajka mosolyog:

Búbánatában is legyünk osztályosok!

Vegyük el a csapást, mikép a jó napot,

S egymást ne hagyjuk el, ha a sors elhagyott!

Nincs-e elég sebed, oh népem, ami fáj,

Hogy elszéledsz, mint a pásztor nélkűli nyáj...?

Itthon még nemzet vagy, bár gyászba öltözött:

Koldus földönfutó más nemzetek között.

S te mit mivelsz? Mi sors kiséri életed?

Megadta a remény, mivel kecsegtetett?

Ha hallanád szavam, tudom mit érzenél:

Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!

Hol annyiszor vigan barátkozál velünk:

A kerti hárs alatt ugy el-emlegetünk!

És a szokott helyen szemünk gyakran keres,

De széked örökre üres maradt... üres ...!

S ha koccan a pohár, - mig a meleg szavak

A bujdosók nevét éltetve hangzanak, -

Nem hangzik össze jól, - csengése oly siket...

Oh hogy ne volna az? - hiányzik a tied!

Mért is nem vagy köztünk, elbujdosott barát!?

Minden szó és emlék busan utal reád...!

Bejárom a mezőt, a zúgó patakot,

Hol ábrándos lelked gyakorta mulatott.

Megnézem elhagyott kerted s szilvásodat,

Hol ápoló kezed nem nyers, nem oltogat;

Minden ugy elvadult, ugy elhagyatva van,

Csak a vad természet munkál szabálytalan.

Ledőlt gyeppamlagod befutta a szeder,

Virágos ágyaid mohar, gaz verte fel,

Öreg szüléd, szegény, mitsem gondol vele,

Te voltál szivének virága ... öröme...!

Befordulék hozzá: már sokkal csendesebb,

Mélyen talált szivén beljebb vonult a seb;

Mint a láng elsőben felcsap s ha ellobog:

Hamu fedi el az élő zsarátnokot.

Beszélgettünk,... ő is szólott, de keveset, -

Kiméltem fájdalmát s nem emlitém neved;

S mellette a bánat keserün meghatott,

Hogy ugy kell tartanunk, mint aki már halott!

Pedig te élsz. Élj is, barátom, boldogan!

Erős légy, ha mégis a bánat megrohan;

Mert hosszu hervadás emészti azt a fát,

Melyet nagy korában tesznek más földbe át.

S midőn hazánk felé a vándor madarak

Hazádnak partiról majd vissza szállanak:

Távol más világból, nagy tengerek felett,

Küldd vissza nékünk e szives üdvözletet!