,,Kedves Anyu és Apu! Hat hetesen magatokhoz vettetek,sokat
játszottam a gyerekekkel,és nagyon boldog voltam Veletek.Ahogy tovább
nőttem,egyre nőtt a mozgás igényem és vele együtt az étvágyam is.
A gyerekek nem akartak velem játszani,ha odamentem egy simiért,sok-
szor még belém is rúgtak.
Aztán egy nap beültettetek a kocsiba.Én olyan boldog voltam,végre hóna-
pok óta először látok mást is a kennelen kivül.
Az autópálya szélén álltunk meg. Eldobtátok a labdámat.Futottam utána,
de mire visszaértem,Ti már sehol sem voltatok.Kétségbeesve rohangáltam
a kocsik között,labdával a számban.
Az autósok dudáltak,de volt olyan is,aki még rá is gyorsitott.Ki akartam
futni az út szélére,mert nagyon féltem.Hirtelen egy hatalmas ütést éreztem
az oldalamon,és többet nem tudtam felállni.Nagyon nehezen ki kúsztam az
út mellé.Próbáltam utánnatok menni,de nem sikerült.Körülöttem minden
véres volt.Fáztam,sötét volt,és féltem.A labdámat még mindig fogtam,biz -
tos voltam benne ,hogy visszajöttök értem.
Hiába nyüszitettem,ugattam,senki nem állt meg segiteni.Több órás fekvés
után megállt mellettem valaki,nem törődve a vérrel a sárral,betett az
autóba.Egy fehér köpenyes férfi szaladt a kocsihoz,amikor megálltunk.
Már csak a fejét csóválta.
Új gazdám ,aki tizenöt perce ismert,nagyon sirt és megölelt.Csak akkor
engedtem el a labdámat,hogy megnyaljam a kezét,hogy azt tudjam neki
mondani:,,Köszönöm."
Aztán elaludtam.Az utolsó dolog,amit hallottam,gazdám kétségbeesett
zokogása volt.
Már nem félek,nem fázom és nem fáj semmim.Meghaltam.
Talán ha nem rágom szét a cipőket és nem eszem annyit,még mindig
élhetnék...
Kommentáld!