Mezet bég apró, okos szeme katonáira villant. Serege színe-virága állt előtte, vitéz
janicsárok és rettenthetetlen szpáhik.



– Az oroszlánt csak az pusztíthatja el – mondta –, aki a szívét eltalálja. A magyar hadsereg
szíve Hunyadi János. Csak úgy győzhetünk, ha Hunyadit elfogjuk vagy megöljük.



– Úgy legyen! – kiáltották a katonák.



– Jól figyeljetek! Hunyadi mindig a harc sűrűjében jár. Fehér paripán ül, ezüstsisakot visel.
Pajzsán egy csőrében gyűrűt tartó holló. Erről megismeritek.



– Megismerjük, és meghal! – kiáltották a katonák.



Hunyadi ingujjban ült a nehéz, vaskos tölgyfaasztal mellett, gondterhelten nézte az előtte
álló embert.



– Mezet bég úgy prédál itt a Maros mentén, mintha semmitől sem kéne tartania – mondta az
ember. – Földúlja házainkat, jószágainkat elrabolja, gyermekeinket rabszíjra fűzi.



– Elég! – mondta Hunyadi. – Készüljön a sereg!



Fölállt, az apródok sietve hozták fegyvereit, páncéljait, ezüstsisakját és a gyűrűt tartó
hollóval ékesített pajzsot.



Kemény Simon az ajtófélfának támaszkodva állt. Valaki megérintette a könyökét. Egyik
jövő-menő embere volt, aki hűségét és ügyességét már számtalanszor bizonyította.


– Mezet bég táborából jövök – mondta –, a török mindenáron Hunyadit akarja megölni. Minthogy
az oroszlánt csak az tudja elpusztítani, aki a szívét eltalálja. S ők most a szívet akarják.



Kemény Simon fölkapta a fejét.



– Igazat beszélsz?



– Szentigazat uram.



Mi lesz a magyarokkal Hunyadi János nélkül? Mit lehetne tenni? Rábeszélni, hogy ne vegyen
részt a csatában? Hiszen az lehetetlen. Vagy térjenek ki az ütközet elől? S Mezet bég
akadálytalanul fosztogassa végig a Maros mentét? Lehetetlen.



Az apródok ekkor segítették Hunyadi karjára a hollós pajzsot. Kemény Simon a maga pajzsára
nézett, majd visszakapta tekintetét Hunyadiéra. Ez az! Megvan! Elmosolyodott, és arcán nagy
elszántsággal Hunyadihoz lépett.



– Uram – mondta –, cseréljünk fegyvert, páncélt és lovat.



Hunyadi furcsállkodva nézett rá.



– Már minek cserélnénk?



– Hadicsel, uram. Én egy kisebb csapattal szemből fogadom őket, s amíg velem lesznek
elfoglalva, te a fősereggel oldalba kapod őket, és biztos a győzelem.



Hunyadi hosszan elgondolkozott.



– Lehet, hogy igazad van, fiam.



Levette ezüstsisakját, páncélja csörrenve hullt le róla. Fegyvereit is átadta Kemény
Simonnak. Páncélt és fegyvert cseréltek.



Odakinn a harcosok harsány kiáltással üdvözölték az ezüstsisakos férfit, aki Hunyadi fehér
lovára pattanva a sereg élére vágtatott. Nem nagyon értették, hogy a fősereg vezetését miért
bízta Kemény Simonra.


Az Ompoly vize mellett zajlott le a csata. A törökök, mint a darázsraj, neki a vezérnek.
Akkor sem hagytak fel vele, amikor oldalba kapta őket a fősereg, szemmel láthatóan csakis a
vezér kellett nekik. Hősiesen harcolt Kemény Simon, hullottak körülötte a törökök legjobbjai, de
az elesettek helyére kettő más ugrott, szorult a kör Kemény Simon körül.



– Ne hagyjuk Hunyadit! – kiáltozták a magyarok, és vezérük segítségére sietve vitézül
küzdöttek, de a törökök áradata egyre nőtt, mind csak az ezüstsisakos, hollós címeres vezért
akarta megölni.



Maga Hunyadi is látta a veszedelmet, arrafelé fordította a lovát, és bőven osztogatta a
kardcsapásokat a hangyaboly-sűrű török tömegben.



De akkor már egy dárda fúródott a fehér ló szügyébe, Kemény Simon megingott, egyszer-kétszer
még megvillant ezüstsisakja az összegabalyodott kardok és dárdák között, imbolygott, mint egy
süllyedő hajó vitorlája, majd lovával együtt alázuhant, nem tudta többé védeni a záporozó
csapásokat.



A magyarok megrémültek vezérük pusztulásán, a török vad diadalordításba fogott.



– Hunyadi meghalt! – üvöltözték, a magyarok már-már hátrálni kezdtek, amikor mennydörgő hang
hallatszott:



– Itt van Hunyadi! – kiáltotta sisakrostélyát felemelve Hunyadi János, s a magyarok örömteli
huj-huj-hajrája felelt a kiáltásra.



A törökök dermedten látták, hogy az imént megölt vezér ott vágtat elevenen, és igencsak
forgatja súlyos szablyáját.



Soraik fölbomlottak, menekülőre fogták a szpáhik és a janicsárok. Űzte-hajtotta őket a magyar
sereg.

Estére kelve híre-pora sem volt a töröknek, a magyarok teljes diadalt arattak. Hunyadi János
fáradtan, csapzottan kereste meg a halottak között Kemény Simont. Leszállt a fekete ménről és a
halott mellé térdelt.



– Ember voltál, fiam.