Magyar mondák: Emese álma
Messze
keleten, a végtelenbe vesző, füves síkságon, békés, szép életet éltek a
magyarok. Lassan terelgették nyájaikat legelőről legelőre a fű növése
szerint, s asszonyaik, gyermekeik nehéz, hatkerekű sátorszekereken
követték a nyájak útjait. Hosszú szarvú, fehér ökrök vonták a
szekereket, serdülő leányok nógatták az ökröket, s a sátrak likán kék
füst szállt föl az ég felé, ahogy odabent asszonyok főzték az ételt.
Férfiak,
legények, serdülő kamaszok a nyájakat ügyelték lóháton, mások
vadásztak, halásztak. Ez a nyájait terelgető lovasnép a csillagoktól
tanulta a bölcsességet, és a puszták végtelen síkjától a türelmet.
Nem
építettek házakat maguknak. A szellős sátor tisztább volt és sokkal
kényelmesebb, mint a megtelepedett népek alacsony földkunyhói, vagy
sötét kőházai. Sátraikat színes szőnyegek díszítették, s öltözetük is
jobb volt, mint a megtelepedett népeké. Szakértelemmel cserzett, puha
bőrruhát viseltek a magyarok, s alatt a vászonból készült alsóruhát,
amit abban az időben még sem a rómaiak, sem a görögök, sem a germán
népek hírből sem ismertek.
Ősi szokás szerint a fiúgyermek
hároméves koráig anyja sátorszekerén töltötte életét. Mikor betöltötte a
három évet, kapott egy birkát, amin lovagolni tanulhatott, és egy
gyermekíjat, hogy hozzászokjon a használatához. Birkáján ülve követte a
nyájak mozgását, míg be nem töltötte a hatodik esztendőt, és apja
megajándékozta egy csikós-kancával. Megesett, hogy a csikóval együtt
szopta a kancát a gyerek is.
Mire elérte a tizedik esztendőt,
ismernie kellett harminchárom ősének a nevét. Megtanult lovat pányvázni,
vágtató ló hátáról vadat nyilazni, értett a pásztorkodás minden
csínjához, és futárszolgálatot végzett szükség esetén, vadászhatott
egyedül, és a csatában apja fegyverét hordozta.
A csaták egyre
gyakoribbak lettek a síkságon, míg végül is hozzá tartoztak az élethez. A
régi jó idők elteltek már, amikor mindenki számára volt bőven hely a
nagy síkságon, s csak kalandra vágyó legények portyáztak csatát keresve.
Népek és nyájak megsokasodtak, s harc döntötte el, hogy ki él meg és ki
nem. A gyöngébb törzseket észak felé szorították föl az erősebbek, ahol
rövidebb volt a nyár és szigorúbb a tél s az élet nehezebb.
Pásztorkodó
népek számára mindég a váratlan ráütés volt a legnagyobb veszedelem. A
nyílt mezők nem nyújtottak menedékhelyet. Porfelhő jelent meg az ég
alján valahol, s még a birkán lovagló kisgyermek is tudta, hogy csak
veszedelmet jelenthetett.
Abban az időben a besenyők voltak a
magyarok legádázabb ellenségei. Ez a harcias rokonnép kelet felől
nyomult nyugatnak a nagy síkságon, akárcsak századokkal azelőtt a hunok
meg a magyarok tették. Támadásuk pusztulást jelentett mindenki számára.
Besenyők nem kértek s nem adtak kegyelmet.
Egy szép meleg, nyári
napon szokatlanul kis létszámú törzs vonult lassan a síkságon, keletről
nyugatnak. Csaba vezér leszármazottjának, Ügyeknek a törzse volt a
vándorló csoport. Elöl a fiatal törzsfő maga vezette a harcosok csapatát
táncos, fekete ménjén. Mögöttük, az első sátor-szekéren, fiatal
asszonya, Emese. A szekérsort nem követték nyájak, mint máskor.
Ügyek
és Emese útban voltak a táltos szállásához, hogy áldást kérjenek
házasságukra. Délről gyorsan közeledő porfelhő tűnt föl hirtelen. Jókora
besenyő portya támadt reájok. Nem volt fejveszett kapkodás. Erős karok
emelték be a szekerekbe a kisgyermekeket. A szekéroszlop megállt.
Asszonyok, gyermekek íjak után nyúltak. A lovasok félkörben helyezkedtek
el a szekerek és a támadók között. Nyilaik leszedték a nyargaló lovak
hátáról a támadók első sorát. Gondosan célzott nyilaik süvítettek elő a
szekérponyvák alól is. De a támadás jött tovább.
Ügyek és emberei
kardot vontak, csákányt markoltak. Tudták, hogy az ellenség túlerőben
volt, és csupán a csoda menthette meg őket. De készek voltak meghalni,
mindannyian. Egyszerre csak új porfelhő támadt nyugaton. Szélesebb,
nagyobb, mint amit a besenyő lovak vertek föl azelőtt. Gyorsabban is
közeledett. Már hallani lehetett a paták dübörgését is. A besenyők
megtorpantak, de már késő volt. Megnyílt a porfelhő és hosszú, gonosz
szarvak hatalmas erdeje jelent meg, sok ezer nyargaló, megvadult fehér
marha, s kikerülve az ismerős szekereket, rászakadt a megdöbbent
besenyőkre, porba taposva lovat és embert. A hatalmas ökörcsorda mögött
magyar csordások nyargaltak habzó lovakon, pattogó karikásokkal,
vezetőjük megállította ágaskodó lovát Ügyek előtt.
- Hála legyen Úrnak - lihegte az ember -, idejében jövénk!
- Ki küldött? - kérdezte Ügyek.
- A táltos parancsa, uram - felelte a főpásztor -, Atilla vérének nem szabad elvesznie!
Másnap
Ügyek törzse, az utolsó hun törzs, megérkezett a táltos szállására.
Hatalmas tömeg gyűlt egybe az oltárkő körül, és üdvrivalgás fogadta
Ügyeket, amikor leemelte Emesét a sátorszekérről. Ősi szokás szerint a
fiatal pár egy tányérból evett, egy kupából ivott, s utána a talpig
fehérbe öltözött táltos rájok adta az áldást.
- Nemzetünk Istene,
Úr, áldd meg ezt az embert és ezt az asszonyt, hogy sok gyermekük
legyen, és Atilla vére ne pusztuljon ki soha!
Azon az éjszakán a
nász-sátor körül égő fáklyákkal a kezükben fiatal harcosok őrködtek,
fáklyáikkal tűzfalat képezve a sátor körül, hogy Ármány, a gonosz, be ne
osonhasson fiatal vezérükhöz és szép asszonyához.
Az éjszaka
közepén Emese fölébredt. Szeme végigjárta a sátor félhomályát, melyet
csak a kintről beszűrődő fáklyák fénye világított meg. Nézte a
sátor-oszlopok cifra aranyozását, a padló gazdag, puha szőnyegeit, a
falakat borító selymek és bársonyok pazar pompáját. Ahogy Emese szeme
körüljárta a sátor gazdag kincseit, boldog büszkeség töltötte el szívét.
Magyarok törvénye szerint egyetlen felesége Ügyeknek, Atilla
leszármazottának.
Egyszerre csak úgy tetszett, mintha hatalmas
szárnyak suhogását hallotta volna az éjszaka csöndjében. A sátor
bejáratát fedő nehéz szőnyeg mögül mintha két tüzes szem, egy óriási
madár szemei néztek volna reá. Sikoltani szeretett volna, de nem jött ki
hang a torkán.
Mozdulni akart, hogy fölébressze álmából urát,
Ügyeket, de nem tudta mozdítani karjait. Az óriási sas, a szent TURUL
madár, reáereszkedett, és betakarta széles, fekete szárnyaival. A
hatalmas szárnyak alatt Emese álmot látott.
Kristálytiszta folyó
indult el testéből, és folyni kezdett nyugat felé, egyre duzzadva,
növekedve, míg valóságos áradattá válva áthullámzott hólepte hegyeken,
és elöntötte a hegyeken túli gyönyörű rónaságot. Ott megállt a folyó s
vizéből kinőtt egy csodálatos fa. Tiszta aranyból volt minden ága és
minden levele annak a fának, és ágain aranygyümölcsök nőttek.
Álmában Emese lefeküdt a csodálatos fa alá, a szépséges-szép ország kellős közepén, és álomba merült.
Amikor
fölébredt, ura sátrában találta magát. Napsugaras, szép reggel volt,
tudta, hogy csak álom volt az egész, de annak a különös álomnak az
emléke vele maradt egy életen át.
Kilenc hónapra rá fia született
Emesének. Az álomra való emlékezés miatt ÁLMOS-nak nevezték el a
gyermeket, aki később ÁRPÁD apja lett, azé az Árpádé, aki valóra
váltotta Emesen álmát és elvitte a magyarokat, síkságokon és hólepte
hegyeken át a hunok hajdani hazájába.
Ahol még ma is élnek, több mint tizenkét évszázad után.
Wass Albert
Kommentáld!