Jankula
A szép Morzsinai lány a tükör előtt állt, ruhákat próbálgatott magára, illegette, billegette
magát.
– Hát te mit cicomázod magad? – kérdezte tőle az anyja.
– Anyám nem hallotta? – csodálkozott a lány. – Ma érkezik a városba Zsigmond király, én is
ott akarok lenni az ünneplő nép között.
Elfelhősödött a gazdag bojárasszony arca.
– Na vesd csak le magadról a tarka ruhákat. Dehogy mégy te a király elé! Amíg itt táborozik a
városban, ki sem mozdulhatsz a toronyszobából!
Azzal már tuszkolta is a lányát a toronyszoba felé.
– Bolondul a király a szép lányokért. Más se kellene, mint hogy szemet vessen rád.
Becsapta a lánya után a toronyszoba ajtaját, kétszer is ráfordította a vaskos, cirádás
kulcsot.
Ijedten üldögélt a leány a súlyos, barna bútorok között, fázósan összehúzta magát. A királyra
gondolt. Milyen ember lehet? S távolról már hallotta is a dobok, kürtök hangját, az utcáról a
megélénkülő zsivajt, a fölfölcsendülő éljeneket. Jön a király. A lány nem tudta megállni,
odalopódzott a toronyszoba ablakához, elhúzta a függönyt és kilesett. Vitézek léptettek odalent
lobogó sörényű, kényes paripákon, meg nem mondta volna azt senki, melyik közülük a király, a
Morzsinai 75leány szeme mégis kitágult, és egy fekete paripás
vitézre szegezte tekintetét – csakis ő lehet a király.
Zsigmond király ekkor – mert valóban ő volt –, mintha megérezte volna a bőrén a lány
tekintetét, fölpillantott a toronyszoba ablakába. Meglátta a meseszép arcot, egy mozdulattal
megállította a lovát, egy pillanatig farkasszemet nézett a király meg a lány, aztán a helyére
libbent a függöny, Zsigmond hirtelen nem is tudta, a valóságban is látta ezt a csodálatos
leányarcot, vagy csak látomás volt. Lova magától megindult, s a király a mellette lévő lovashoz
szólt:
– Ki lakik ebben a tornyos házban?
– A gazdag Morzsinai bojár.
– Szép-e a felesége?
– A felesége, felséges uram, jól benne van már a korban és kövérebb is a kelleténél.
– Hát lánya van-e?
– Van bizony, és mondom neked, nincs nála szebb széles Erdélyországban.
– Estére azt a lányt hozzátok a szállásomra.
A lány fénylő arccal ült a homályba hulló toronyszobában, most már nem zavarták a komor
bútorok, nem zavarta a falakból áradó hűvösség. A király kigyúló szemét látta, melegítette őt
Zsigmond szeme. S akkor meghallotta, hogy zörgetnek a kapun. Rázendítettek a kutyák, hallotta a
vastag tölgyfakapu csikordulását, valaki a kutyákat csitította, hallotta az apja dörmögő, ijedt
hangját, az anyja lamentálását, a zajok egyre közeledtek a szobájához, s hallotta, ahogy
megfordul a kulcs a toronyszoba ajtajának zárjában. Az ajtónyílásban megjelent az anyja meg az
apja megszeppent arca, mögöttük homályba hulló idegen arcok, láthatta a lány, katonák.
– A király hívat – mondta az anyja.
A lány büszke arccal fölállt, termete sudár, mint egy fejedelemasszonyé.
– Mi lesz veled, kislányom – sápítozta az anyja, a lány bátorítóan rámosolygott, és
magabiztosan mondta:
– Ne félts engem, anyám. Mehetünk.
Kinyíltak a király szállásán a nagy szárnyas ajtók, az alabárdosok félrehúzták az útból
keresztbe tett fegyvereiket, a lány belépett a király szobájába. Hosszú percekig csak álltak
egymással szemközt, aztán a király intett, hogy csukják be az ajtókat. Ráborult az éjszaka a
városra, a király szállása előtt mozdulatlanul álltak az őrök.
Másnap reggel Zsigmond király a kapuig kísérte a lányt.
– Menj Isten hírével – mondta neki –, a legszebb lány vagy, akit valaha is láttam.
A lány szembefordult vele, bátran a királyra nézett.
– És ha gyermekem születik – kérdezte –, mi lesz velünk?
– Ne félj semmit, gondoskodom rólad is meg a gyermekről is.
– De honnan tudod majd, hogy én állok előtted majd, és nem más?
– Megismerlek én ezer közül is.
– De ha mégsem. Király vagy, annyi emberrel találkozol, annyi gondod van.
A király elmosolyodott.
– Na jól van – mondta, és egy fénylő aranygyűrűt lehúzott az ujjáról –, fogd ezt a gyűrűt, és
ezt mutasd fel, ha elém járulsz. Erről tudni fogom, ki vagy.
A lány a keblébe rejtette a gyűrűt, a király meg elindult a csatába, megostromolta Nikápolyt,
lerontotta, s 77aztán visszatért Budára. Vajon eszébe jutott-e
egyszer is a szép Morzsinai lány? A lány annál többet gondolt a királyra, már csak azért is,
mert bizony gyermeket várt tőle, s amikor eljött az ideje, meg is született a kisfiú.
– Jaj, mi lesz veletek, mi lesz ezzel a szegény gyermekkel? – siránkozott az anyja.
– Mi lesz a neve? – kérdezte az apja.
– Jankula – mondta a lány.
– Szegény, árva Jankula – sírta az anyja.
– Ne féljen, anyám, van aki gondoskodjon róla – mondta a lány, és boldogan ringatgatta
Jankuláját.
Egy szép napon éppen mosáshoz készülődött a lány, szappanozta a ruhát, a kis Jankula meg ott
feküdt az udvar közepén a bölcsőjében és nagyon keservesen sírt. A lány leöblítette a szappant a
kezéről, odament a bölcsőhöz.
– Miért sír az én kis virágszálam? Nézd csak, mit adok neked. Csörgő. Játsszál szépen.
De a kis Jankulának nem kellett se csörgő, se bábu, mind kihajigálta a bölcsőből, és bömbölt
tele szájjal. A lány körülnézett, látta, nem figyeli senki, benyúlt hát a keblébe, előhúzta a
király gyűrűjét és a kicsi kezébe nyomta. Mintha elvágták volna a sírást, Jankula elhallgatott,
boldogan gőgicsélve játszott a gyűrűvel, az anyja megnyugodva visszament a munkájához. Észre sem
vette, hogy az udvar fölött körözni kezd egy holló. A madár egyre kisebb köröket írt a bölcső
fölött, a kisgyerek felsikoltott, az anyja csak annyit látott, hogy a fekete madár kikapja
Jankula kezéből a gyűrűt, és feltelepszik vele a nagy diófa tetejére.
– Jaj, a madár, a madár, lőjétek le, lőjétek le – jajveszékelt a lány.
Elősereglettek a cselédek, odasietett az apja, kapták az íjakat, nyilazni kezdtek a madárra.
De senki sem találta el, a holló meg elunta a nagy lármát és a röpködő nyílvesszőket, lomhán
szárnyra kapott. Majd megállt a szíve a lánynak, gyorsan kikapta az egyik szolga kezéből az
íjat, megfeszítette és kiröpítette a nyílvesszőt. A holló szíven találva, összecsukott szárnnyal
hullott a lábuk elé. A lány gyorsan kikapta csőréból a gyűrűt.
– Egy percet sem várok – mondta –, megyek Jankulával Budára.
– Minek mennél te Budára? Nagyon messze van az – mondta az apja.
– Mert Budára kell mennem. Lakik ott valaki. Ahhoz.
Már fogták is a lovakat, útnak indult a lány Jankulával. Budán karjába kapta a csecsemőt, és
egyenesen a királyi vár kapujához ment.
– A királlyal akarok beszélni – mondta az őrnek.
– Azt hiszed, hogy a királynak más dolga sincs, mint veled társalogni – gúnyolódott az őr.
– Tudom én, hogy fogad – mondta a lány, és elővette a gyűrűt. – Mondd meg neki, hogy ennek a
gyűrűnek a tulajdonosa akar vele beszélni.
Szaladt az őr a gyűrűvel, s alig ment, már jött is:
– Mehetsz a király elé.
A lány a trón elé járult, mutatta a királynak Jankulát. A király mosolyogva nézte a
gyermeket.
– Nagyon szép gyermeket szültél – mondta. – Aztán fiú-e?
– Az, felséges királyom. Jankulának hívják.
– Kancellár, írd – intett a király. – Én ennek a gyermeknek, Jankulának adományozom
Vajdahunyad várát az összes hozzá tartozó birtokkal. És mától kezdve legyen a neve Hunyadi
János.
A lány boldogan kocsizott vissza Erdélybe a kisfiával. Nagy szeretettel szorította a szívére,
és azt mondta neki:
– Nagy hős leszel, híres ember, az egész világ ismerni fogja a neved. Hallod, Jankulám?! Te,
te Hunyadi János.
Kommentáld!