Béla a térítésre a kor egyik új, de nagyon gyorsan növekvő szerzetesrendjét, a domonkosokat kérte föl. Szent Domonkos követői már öt évvel az alapítás után eljutottak Magyarországra. A herceg kérésére letelepedtek Erdélyben is. Miután Bélából király lett (IV. Béla, 1235—1270), ezek a szerzetesek az egész Kárpát-medencére kiterjesztették működésüket, s kolostoraik mellett számos iskolát is nyitottak.

1230 táján énekmondók énekeiben s talán írásban is élt még annak emléke, hogy a honfoglalás előtt keleten maradt a magyar nép egy csoportja. Úgy tartották, hogy ők még mindig pogányok. Béla herceg és a kunok közt élő domonkosok az ő felkutatásukat tűzték ki maguk elé célként. Elsőnek Ottó indult útnak, s csakugyan találkozott is néhány nyugatra tartó magyarral. Ám ekkor már beteg volt, ezért hazatért, s pár nappal később meghalt. Utolsó óráiban elmondta szerzetestársának, Julianusnak, merre találhatja a keleti rokonokat.

Julianus barát hosszú útjára három kísérőjével indult el. Félévnyi utazás után azonban egymaga találta meg a magyarokat: társai visszafordultak vagy meghaltak. A keleti magyarok rémületes hírrel szolgáltak Julianusnak: tőlük keletre egy új birodalom jött létre, amelynek a célja Európa meghódítása volt, s amelyet még senki sem tudott legyőzni. Julianus azonnal visszafordult, hogy figyelmeztesse uralkodóját, IV. Bélát. A támadás váratott magára, így a szerzetes 1237-ben újra útra kelt. Második utazása alkalmával már nem találhatta meg a keleti magyarok országát: azt már elpusztították. Julianus hazatértekor így csak a rémítő hírt hozhatta: jön a tatár!

IV. Béla igyekezett fölkészülni a támadásra. Ez azonban nem volt könnyű. Apjától üres kincstárat örökölt. Az urak többsége megvetette őt. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy Julianus beszámolója ellenére lebecsülték a veszedelmet. Sokat segített volna a tatárokhoz hasonlóan harcoló kunok szövetsége. IV. Béla meg is egyezett velük, de a nép gyűlölte őket, mert állataikat a megművelt földeken legeltették. Mikor a gyülekező had Budán Kötöny kun vezért megölte, a kunok népe pusztítva vonult ki az országból.

A segítségtől megfosztott magyar had megpróbálta útját állni a tatároknak. A király elkésett a határok lezárásával. A két sereg 1241. április 11-én Muhi falunál ütközött meg. A magyarok és az addig ismeretlen harcmodorral küzdő tatárok küzdelme éjjel kezdődött. A kelő nap már a vérben úszó csatamezőt világította meg. IV. Béla elmenekült, de hadvezéreinek és katonáinak többsége meghalt. Az ország nyitva állott az ellenség előtt. A tatárok pusztítása rettenetes volt. A lakosságot rabláncra fűzve hurcolták el, a településeket felégették. Egy túlélő, Rogerius mester beszámolója, a Siralmas ének szerint csak a templomok tornyai maradtak meg a falvakból. Gyulafehérváron, Erdély leggazdagabb és legnagyobb városában Rogerius csak fehérlő csontokat és a falak romjaira száradt fekete vért talált.

A király a támadók elől először Ausztriába, majd onnan az Adriai-tengerhez, Trau szigetére menekült. Itt érte a hír, hogy a tatárok kivonultak az országból. IV. Béla elhagyta menedékét, s hozzákezdett az ország újjáépítésének megszervezéséhez. Hogy a lakosság számát gyarapítsa és seregét kiegészítse, visszahívta a kunokat. A tatár támadóknak egyedül a kővárak tudtak ellenállni. Ebből okulva, a király adományozott ugyan birtokokat, de kötelezte tulajdonosaikat a várépítésre.

IV. Béla nagysága nem csak az ország gyors helyreállításában mutatkozott meg. A király képes volt korábbi, hibás politikájával szembenézni és azon változtatni. Fiával, a hatalomra törő Istvánnal is kiegyezett, és megosztozott vele a hatalmon.