Egy abszolút bizonytalan kimenetelű utazás előtt álltam. Ez már a második ilyen kaland volt. Az első nem túl jól végződött.
Akkor,
ott Isten megpróbálta a belé vetett hitemet. Ha az elkeseredést és a
csüggedést nem számítjuk, akkor egy kettessel átmentem azon a próbán.
Elindultam hát erre a második utazásra. Azt hittem, tanultam annyit az elsőből, hogy ez kisebb feszültséggel jár.
● Isten rátette ujját a 91. zsoltárra, és többször elolvastatta velem.
● Aztán a kezembe adott egy könyvecskét. Győzelem a félelem felett. Ittam és szívtam magamba a sorokat.
● Végül elém hozott bátorítandó embereket, és ugyebár, aki mást felüdít, az maga is felüdül.
Béke
volt a szívemben. Egyetlen bódító-nyugtatótablettát sem kaptam, mégsem
remegtem. Még talán belül sem. Egészen addig, amíg be nem toltak a műtő
előkészítőjébe. Vártam és fáztam. Körülbelül 10 percig.
És
egyre jobban elhatalmasodott bennem a gondolat, leszállok innen,
belecsavarom magamat a lepedőbe, és megszököm. Minek vagyok itt? Még
szerencse, hogy beljebb toltak. Ki tudja, talán megtettem volna.
Bent a műtőben néhány sikertelen gerincérzéstelenítési próbálkozás után az orvos kimondta az „ítéletet”, altatás lesz.
Nálam pedig képszakadás.
Milyen kegyelmes a mi Istenünk!
Nem hallottam a fúrást, faragást, fűrészelést, szegecselést. Aludtam.
Aztán egyszer csak távolból kezdtem hangfoszlányokat hallani.
Első gondolatom: „tehát élek”.
Elérkeztem egy hosszú utazás első állomására.
Valahol
olvastam egy hőlégballonos történetet, hogy szeretnénk, ha a mellvéd
magasabban lenne, a ballon anyaga erősebb, a leszállás meg abszolút
biztonságos.
Hát most én is így voltam.
Szeretném, ha a térdem mozogna; 90 fok a cél.
S ha nem fájna, fájdalommentesen tudnék járni, élni.
Sokszor
elmondtam más másoknak, és hát ezt most nekem kell nagyon komolyan
gyakorolnom, hogy minden eredmény a nagy Orvossal való szoros és mély
kapcsolattól függ.
Innentől kezdve már nincs visszaút... és nem létezik MÁSIK ÚT!
Kommentáld!