Mert az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez. (2Kor 7:10) 

Napjainkban sok szomorú emberrel lehet találkozni. Ha azt mondom, hogy az utóbbi években (évtizedekben) az ország egyre inkább a szomorúság országa lett, akkor nem sokat tévedek. Egyre kevesebb a boldog ember, egyre kevesebb a mosolygós arc.

Egyre több viszont a depressziósok, öngyilkosok, válások és a családbeli gondok száma. Hogy ennek mi a társadalmi oka azt sokan sokféleképp próbálták már megmagyarázni. De egy biztos: a szomorúságból van ki többet, van ki kevesebbet él át, de mindenki tudja milyen is az úgynevezett gödör alján lenni. Vajon ismerősek-e neked ezek az érzések? Amikor lentről szemléled a dolgokat úgy tűnik, hogy sosem jutsz ki onnan. Minden sötét és komor, ha a múltra gondolsz, csak a rossz dolgok jutnak eszedbe.

Belenézel a tükörbe és fogalmad sincs ki az, aki visszanéz rád. Nem tetszel magadnak és úgy érzed, másnak sem tetszel. Nekikezdenél valaminek, de az utolsó pillanatban megtorpansz, mert hisz úgysem sikerülne. Nincs rá elég erő, nincs már önbizalom a problémák megoldásához. Mikor otthon ülsz és az elmúlt boldogságon, fiatalságon, az elveszett érzéseken keseregsz, azt mondod semmi sem lesz a régi már. Ráadásul a szomorú ember akkor csúszik még mélyebbre, ha összehasonlítja magát elégedett, boldog emberekkel. Szomorúsága, terhei a másikhoz viszonyítva egyre csak nőnek és van, akin egészen elhatalmasodnak. A másokat nevetni látó szomorú ember terhei hirtelen mázsákkal lesznek súlyosabbak.

Természetesen nem szeretnék az eddig leirtakkal senkiben sem szomorú gondolatokat kelteni, de mindnyájan tudjuk, hogy a szomorúság valóban az életünk velejárója. A szomorú érzésekkel érdemes viszont éppen ezért mielőbb szembe nézni. 

A nap gondolata:

Akik mindenből hisznek egy keveset, nem hisznek végül semmit. (Spurgeon)

Sokszor úgy érzem összeroskadok,

Többé nem lesznek jó és szép napok.

Nem süt rám a napsugár,

Nem lesz többé tél, se nyár,

Lelkem terhével egyedül vagyok.

Éjszakák törnek rám,

És én úgy érzem megfolyt a magány.

Félelem, fájdalom,

Kínozza lelkem,

hogy el sem mondhatom.

Megpróbáltam,

hogy nagy dolgot teszek:

Minden emberhez nagyon jó leszek,

És ha megbántanak

nem lesz szívemben harag,

Ez sem oldotta meg terhemet.

Mit tegyek ezután?

Mikor tűnik fel újra szivárvány?

Lesz-e még megoldás,

Vagy csak a négy fal vesz körül, semmi más?

Van egy út, amit Isten készített,

Csak ott lelsz nyugtot és békességet.

Ez az út, a kereszt, ahol Isten szent Fia,

Minden emberért életét adta.

Még ma jöjj, ahogy vagy,

Hisz Jézus Krisztus téged is elfogad.

Félelem, fájdalom,

Eltűnnek végleg,

s te élhetsz szabadon.

(Berencsi Balázs)