A kis Szabolcs jóformán akkora sem volt, mint három függőlegesen egymásra rakott tégla, amikor már ott bukdácsolt az építkezésen. Szigorúan mért végig mindenkit, mint az építésvezető, aki a munkát ellenőrzi.
Magasba emeltem.
- Hát azt meg tudod-e mondani, mi a neved?
- Szabolc – hangzott a válasz.
- Nekem három ekkora kislányom van, mint te! Neked is van testvéred?
- Igen, van. És kisebb, mint én!
- Ó, akkor biztosan nagyon szereted, ugye?
Gyorsan bólintott, de azután eszébe jutott valami, mert azt mondta:
- Nem!
- Nem? És miért nem szereted?
- Mert ha megütöm, mindig visszaüt!
Akkor derültünk ezen a kis párbeszéden, de azóta visszacseng bennem ebből a két szóból gyúrt mondattöredék: „mert visszaüt”.
Nem szeretik azokat, akik visszaütnek.
Azokat könnyű szeretni, akik soha nem ütnek vissza, akik tűrik inkább a bántást, szenvedik inkább a kárt, akik nem használnak éles szavakat, ha tudatosan vagy akár véletlenül megsértik őket.
Akik életformának tekintik a Krisztustól tanult magatartást: soha, senkinek vissza nem ütni!
A kis Szabolcsok megnőnek, és észreveszik, hogy ha nem ütik meg a testvérüket, az sem üt vissza.
De ha még jobban megnőnek, talán azt is belátják, hogy nem csak ütni – visszaütni sem érdemes!
Két ember közötti békéért mind a kettő felelős.
– Vajon mi mekkorára nőttünk már?
/Dobos Péter/
Kommentáld!