2007. január 12-én reggel egy washingtoni metróállomáson Joshua Bell hat Bach-művet játszott 45 percen át. Ezalatt mintegy kétezer ember ment át a csarnokon, többnyire munkába sietve.
Már eltelt három perc, mikor egy középkorú ember felfigyelt a zenészre. Lassított, pár másodpercre megállt, majd ment a dolga után. Négy perc után kapta a hegedűs az első dollárt: egy asszony dobta a nyitott hegedűtokba, és megállás nélkül folytatta útját. Hat perc múlva egy fiatalember a falnak támaszkodva hallgatta egy darabig, majd az órájára nézett, és továbbindult.
Tíz perc múlva egy 3 éves kisfiú állt meg a hegedűs mellett, de az anyja továbbvonszolta. A gyermek mindegyre visszanézett, míg igyekezett lépést tartani az asszonnyal. Ez a jelenet több gyermekkel megismétlődött. A szülők kivétel nélkül mindig továbbrángatták onnan őket. 45 perc alatt csak 6 ember állt meg hosszabb-rövidebb ideig. 20-an dobtak oda pénzt, de lassítás nélkül mentek tovább. 32 dollár gyűlt össze. A háromnegyed óra végeztével abbamaradt a hegedűszó, csend lett. Senki nem vette észre. Senki nem tapsolt. Egyetlen nő ment oda a zenészhez, aki már látta játszani.
Senki nem tudta, hogy a hegedűs Joshua Bell volt, egyike a világ legnagyszerűbb hegedűművészeinek. Eljátszotta a zeneirodalom egyik legnehezebb művét a világ egyik legdrágább hegedűjén, mely 3,5 millió dollárt ér. Két nappal azelőtt teltház előtt hegedült Bostonban, a jegyek 100 dollárért keltek el.
Joshua Bell metróbeli fellépését a Washington Post szervezte. Az esemény része volt egy kutatásnak az emberek érzékeléséről, ízléséről, kedvteléseiről. Sok tanulságot vonhatunk le a tapasztalatokból. Ha az embereknek nincs egy percük, hogy megálljanak meghallgatni a világ egyik legjobb muzsikusát, ahogy a világ egyik legszebb zenedarabját játssza a világ egyik legcsodálatosabb hangszerén…
Mi minden mellett megyünk még el?
Ilyenkor, legalább Karácsony táján, észrevesszük Krisztust?
Kommentáld!