Lassacskán mindenfelé elterjedt a hír a csodálatos gyermekről, akinek fény koronázza a fejét. Még a legtávolabbi országokban is hírt kaptak róla.

Élt ott három szomszéd király, akiket különös módon Gáspárnak, Menyhártnak és Boldizsárnak neveztek, mint manapság egy lovászt vagy egy házalót.

Ennek ellenére igazi királyok voltak, és – ami még figyelemreméltóbb – bölcs emberek.

Az írás tanúsága szerint értettek ahhoz, hogy a csillagok járását kövessék, pedig az nehéz mesterség, mindenki tudja, aki megpró bált már csillag nyomába szegődni.

Hárman tehát összefogtak, és estefelé pompás kísérettel teve- és elefántháton gyorsan útnak indultak. Napközben ember és állat egyaránt a köves puszta sziklái alatt pihent. A csillag, amelyet követtek, az üstökös, türelmesen várt az égen. Meg is izzadt kicsit a nap hevében, míg végre ismét besötétedett. Akkor újra a karaván előtt ballagott, ünnepélyesen világított, mutatva az utat.

Így azután a menet jól haladt. Amikor azonban Jeruzsálem helyett Betlehem felé fordult a csillag, nem akarták tovább követni. Arra gondoltak, ilyen fejedelmi gyermek inkább palotában fekszik, semmint egy nyomorúságos faluban. Az üstökös kétségbeesetten ugrált ide-oda, csóválta a farkát, de ez sem használt. A bölcsek olyan okosak voltak, hogy sokáig nem értették meg azt, ami józan paraszti ésszel fölfogható.

Ezalatt följött a nap is, a csillag pedig elhalványult. Szomorúan helyezkedett el egy fa koronáján, amely az istálló közelében állt. Aki elment alatta, nem vélte többnek egy ágak között felejtett citromnál. Csak éjszaka mászott ki, és lebegett az istálló fölött. Boldogan pillantották meg a királyok. Hanyatt-homlok ügettek oda. Egész nap kutattak a megígért gyermek után, de nem találták. Jeruzsálemben csak egy visszataszító, hájas ember tartózkodott.

Nos, a három közül egyik, akit Menyhártnak neveztek, mór volt. Hórihorgas és olyan koromfekete, hogy a csillag erős fényében sem lehetett mást látni belőle, mint szemgolyóját és ijesztő fogsorát. Otthon királlyá tették, mert egy picit feketébb volt a többi feketénél. De bántotta az, hogy ezen a tájon úgy néztek rá, mintha az ördög bőrét viselné. Már útközben sikítozva menekültek a gyermekek anyjuk ölébe, amikor tevéjéről lehajolt, hogy édességgel ajándékozza meg őket. Az asszonyok keresztet vetettek volna, ha már akkor tudták volna, hogy a keresztény ember hogyan védekezzék a kisértés ellen.

Menyhárt utolsóként lépett bátortalanul a gyermek elé, és a földre vetette magát. Ó, csak legalább egy kis fehér foltot tudna mutatni, vagy legalább a lelkét láthatóvá tehetné. Kezébe temette arcát, telve aggodalommal, hogy az Istengyermek nehogy megijedjen tőle.

Mivel nem hallott sírást, ki mert egy kicsit pillantani ujjai között. Szavamra! A bájos kisfiú mosolygott, kinyújtotta a kezét fürtös haja után.

Mérhetetlenül boldog volt a feketék királya. Sohasem ragyogott még ennyire a szeme, szája széle az egyik fülétől a másikig húzódott.

Nem tehetett mást Menyhárt: átkarolta a gyermek lábait, s megcsókolta az összes lábujját. Így volt ez szokás Mórországban! Amikor kezét elvette, csodát látott: fehér volt a tenyere.

Azóta világos a mórok tenyere. Menj csak oda, nézd meg és testvérként köszöntsd őket!