„Ez a három dolog csodálatos előttem, sőt négy dolgot nem értek: A sasnak az útját az égen, a kígyó útját a kősziklán, a hajó útját a mély tengeren és a férfi útját a leánnyal.” Péld 30,18-19

Egy egész hétvége. Gyerekek nélkül. Csak a férjem meg én, kettesben a hegyekben.

Mint egy megvalósult álom. Leszámítva, hogy…

Mikor végre ott voltunk, hogy hátrahagyva nyüzsgő életünket meg tudjuk ünnepelni a házassági évfordulónkat, az volt az érzésem, hogy szerelmünk régi fénye megkopott. Házaséletünk beleveszett a gyermekekkel való mindennapi robotba, az ide-oda hurcolásokba, az otthoni és munkahelyi kötelességekbe, és kétlem, hogy vissza tudunk térni akárcsak rövid időre is, ahhoz a felhőtlen örömhöz, ami kezdetben együttléteinket jellemezte.

„Uram, úgy szeretném, ha szerelmünk újra csillogni tudna”, fohászkodtam, miközben férjem lépteit követve másztam felfelé a csúcsra vezető ösvényen. Mikor felértünk, egymás mellett ülve csendben csodáltuk, ahogy a lenyugvó nap sugarai aranyszínű ragyogásként verődtek vissza a szemben lévő sziklákról. 

„Istenem, de szeretném, ha a házasságunk is ilyen gyönyörű lenne!” – suttogtam, míg férjem ráfonta ujjait az enyémekre. 

Nem hallottam Isten hangjának harangzúgását az égből, de egy egyszerű kis mondat suhant át a gondolataim között. „Ott keresd a szépséget, ahol vagy…”

„Szépség a bolondokházában?”- szegeztem a kérdést hangtalanul a mindenség Urához. „Istenem, te is tudod, hogy az életünk már egy ideje számlákról és csecsemőkről, könnyekről és hisztikről szól.”

Lenéztem a poros cipőmön játszadozó árnyékokra, majd a kavicsokra körülöttünk. Ezt használta fel Isten, hogy eszembe juttasson egy kis tavasszal történt jelenetet, amikor egy kupac kavicstól és egy nagyszemű kislánytól valami fontosat tanultam.

Üres kagylóhéjakat gyűjtöttünk az óceán partján. Hirtelen kicsi lányom felvisított örömében, és lelkesen turkálni kezdett a sáros kavicsok között.

Próbáltam meggyőzni, hogy csak közönséges kavicsok vannak ott, de kislányom rám villantott mosolya azt üzente: „én jobban tudom”. Majd nyitott tenyerén felém nyújtott egy aranyos kis rózsaszín kagylóhéjat. „Lehet, hogy közönséges ez a kavics, de ha közelebbről megnézed, csuda szép” – közölte.

Ahogy felidéztem ezt a kedves emléket a hegytetőn, elmosolyodtam. Azt üzente ez a kis jelenet, hogy a szépséget mindenütt meg lehet találni.

Halványulni kezdett a fény, feltápászkodtunk, és gyorsított ütemben elindultunk lefele a gerincről. Nem vettem észre, hogy egy síkos kőre léptem, a lábam megcsúszott, én elvesztettem az egyensúlyomat. A férjem erős keze gyöngéden elkapott, és megakadályozta, hogy elessek.

A lemenő nap fényében lángoló sziklákra, a rózsaszín kis kagylóra gondoltam, és eszembe jutott az ige, amit reggel olvastam: „Ez a három dolog csodálatos előttem, sőt négy dolgot nem értek: ... a férfi útját a leánnyal.” A szerelem csodálatos, tanítja nekünk a Péld 30,19. Különös dolog történik, mikor egy férfi kiválaszt egy nőt, hogy egy életen át szeresse. Nem lehet közönségesnek mondani, ahogy két ember elkötelezi magát egymás szeretetének a napi taposómalomban. A mindennapi, közönséges élet lapjai közé betűzdelt szerelem egyike Isten leggyönyörűbb ajándékainak.

Tisztelet és ámulat öntött el, ahogy néztem ezt a férfit, aki hűségesen velem van a bámulatosban és a közönségesben egyaránt. Kértem Istent, segítsen, hogy sose veszítsem szem elől a csodálatos ajándékot, amit nekem adott. 

Mikor leértünk a hegyről, felszedtem egy marék aranybarna kavicsot emlékbe. Mosolyogva beraktam a zsebembe, és arra gondoltam, ha ránézek majd, mindig emlékeztetni fog a mindennapi szerelem szépségére.

Drága Jézus, köszönöm, hogy csodálatos szeretettel szeretsz engem. Segíts, hogy ugyanígy szeressem én is a férjemet.  Ámen.

-Alicia Brucvoort-