„Te, akit magamhoz ragadtalak a föld végéről, és legtávolabbi sarkából hívtalak el, s azt mondtam neked: ’Szolgám vagy, kiválasztottalak, és nem vetlek el téged’.” Iz 41:9

Az egyházban felnőve ismerős volt az elhívás szó, de az értelme nem igazán izgatott. Mikor megéreztem Isten hívását az életemben, új jelentése lett a szónak. A meghatározó érzelem, ami elöntött, a félelem volt. Mint Mózes, mindent előszedtem, ami alkalmatlanná tesz a szolgálatra.

Később rájöttem, hogy ezek csak kifogások. Isten, ha meghív, fel is szerel minket. Az értelmem felfogta ezt az igazságot, de minden más tiltakozott bennem. Aggódó gondolatok kavarogtak az agyamban: Helyesen értelmeztem Istent, vagy ez a hívás a szolgálatra az én saját vágyakozásom?

Egy időre megnyugtattak Pál szavai:

„Pál, Isten akaratából, a Krisztus Jézusban való élet ígérete szerint Krisztus Jézus apostola” (2 Tim 1:1)

Felfigyeltem arra, hogy Pál „Isten akaratából” kapta az elhívást. Ami azt jelenti, hogy a szolgálat nem olyasmi, amit választunk. Minden más hivatást választhatunk, de a szolgálatot nem. Ahhoz hogy a szolgálatot végezzük, Isten kell, hogy kiválasszon.

Billy Graham szerint az emberek különböző okokból kezdik el a szolgálatot. Legtöbben hálából a megváltásukért. Mások nagyon szeretnének segíteni a többieken. Sokan szüleik nyomdokaiba lépnek. Néhányan a tekintélyre, mások tiszteletére vágynak, ami együtt jár a szolgálattal. Ezek mind jó elképzelések, de a békesség megtalálásának kulcsa a szolgálatban, ha tudod, hogy Isten hívott el. Mindenki meg kéne tudjon határozni egy időpontot, amikortól biztosan érzi, hogy Isten az életre szóló szolgálatra hívta el őt. Ez az első lépés a félelem legyőzéséhez. Ez lehet egy Páléhoz hasonló damaszkuszi úti élmény, vagy egy erősödő érzés, hogy Isten kiválasztott az Ő szolgálatára. Lehet a kettő keveréke. Nem az a fontos, hogy hogyan hív meg, hanem hogy meghív. Az ilyen embert nemcsak kedveli Isten, hanem részesül a megígért jelenlétben és kegyelmi ellátásban. A második lépés a félelem legyőzéséhez, hogy bízunk abban, Isten ki fogja egészíteni bennünk azt, ami hiányos.

Mózes kételkedett a saját képességeiben, de Isten nem. Ő pontosan tudta, mit kap, amikor elhívja Mózest. Sőt, Isten azt is tudta, mit kap, amikor téged elhívott – valakit a te méreteiddel, a te szíveddel, a te személyiségeddel, a hangoddal, a háttereddel, a képességeiddel, a hibáiddal. Isten alaposan megnézett, s így szólt: „Igen, ez a lány jó társ lesz a munkában!” Aki megérti ezt a mondatot, tudja, hogy nem Istennek, Istenért, hanem Istennel dolgozik. Óriási különbség.

A félelem, aggódás, szorongás a kételkedés tünetei. A kételkedés gyakran azt jelzi, hogy Isten helyett magunkra figyelünk. Amikor Istenre bízzuk, hogy megtegye, amit mi nem tudunk, a teher lekerül a mi vállunkról, és átkerül az Övére. S ahogy Istenre tekintünk, olyan potenciált látunk visszatükröződni ránk, amit csak Ő képes véghezvinni, ha csatlakozunk Hozzá.

Végül, bizalmunk úgy növekszik, ha újra meg újra igazolódik, amiben bízunk. Gyakran mások hamarabb észreveszik életünkben a megajándékozottságot, mint mi magunk. Ha szólnak róla, tekintsük ezeket a megjegyzéseket igazolásnak. Máskor egy jó tanácsadó, mentor, lelki gondozó vagy pap igazolja elhivatottságunkat. 

Úgy is megerősödhetünk elhivatottságunkban, ha különböző előadásokon, rendezvényeken figyelünk rá. Sokan mennek haza egy-egy ilyen eseményről úgy, hogy érzik magukban az igent a szolgálatra, s megkapják a kegyelmi eszközöket is, amivel teljesíthetik a hivatásukat.

Isten azt akarja, hogy biztos legyél az Ő életedről alkotott tervében és céljában. Akár egyházi, akár világi szolgálatra hív, nem kell félned. Biztos lehetsz benne, hogy minden szükségest megkapsz hozzá Tőle.

Uram, nem mindig veszem észre a nyilvánvalót: a gondoskodásodat, de hiszem, hogy megerősít, utat mutat nekem akkor is, és úgy is, ahogy el sem tudom képzelni. Félreteszem a félelmemet, és igent mondok arra, amit nekem szántál. Biztosan és világosan mutasd az utat, kérlek.  Ámen.