Serkenő tavaszban, ott felejtve tekintetemet a kert sarkában zöldellő orgonafán, eszembe jutott, hogy vajon miért nem nőnek olyan fák, melyeknek levelei nem oxigént, hanem egy-egy érzést, érzelmet lehelnek a világba? Minden levél valami mást. Ha odalépnénk közel egy-egy levélhez, magunkba szívhatnánk a boldogságot, jókedvet, reményt, bátorságot, ragaszkodást, megnyugvást. Szétáradna bensőnkben, amire vágyunk... Feltöltődnénk. Ha pedig egy levelet elrejtenénk a szamárfülesre lapozott határidőnaplónk fekete betűs, tennivalóktól terhes lapjai közé, amint kinyitnánk, a kicsi levél hatása ismét hatalmába kerítene. Mennyivel könnyebb lenne: ott egy fa, hopp..., boldog vagyok.
De nem így van. Az érzelmek nem ágakon csüngenek, szellőben játszadozva. Hogy miért nem? Ki tudja... De miért is kellene? Hisz az érzelmeket nem lehet és nem is szabad „kintről szerezni”, aztán meg győzködni önmagunkat, hogy valóban a miénk. Ha nem bennünk születnek meg, nem igaziak s nincs értelmük. Mindenkinek olyan az érzelmi élete, amilyet akar. Ha nem akarok boldog lenni, összejárhatok ugyan számtalan „érzelemfás” erdőt, úgy se fogom a nekem való levelet megtalálni, holott majd’ kiüti a szemem. Ha pedig úgy akarok élni, hogy boldog vagyok azzal, amim van, akim van, jókedvem van az életem miatt, reménykedem abban, ami remélhető, bátorságom van a magam életét élni, ragaszkodom ahhoz, ami nekem szép, jó, megnyugszom a saját érzéseimben, akkor én magam töltöm fel önmagamat... A leveleket pedig hagyom nyugodni gondolatom ágain./Molnár Imola/
Kommentáld!