Megvan az ideje a megszerzésnek, és megvan az ideje az elvesztésnek. (Prédikátor 3:6 )

A lélekgyógyászok a gyász gyógyulási folyamatát a veszteség feldolgozásának öt fázisában határozták meg:

1) Sokk, melyet sokszor tagadásnak neveznek. Az első reakciónk ez: „Ez nem történhet meg! Ezt el sem hiszem!”. Ledermedünk, hitetlenkedünk, egyfajta bénultság, kábultság jellemző ránk.

2) Harag. Így kiáltunk: „Ez nem igazság! Mivel érdemeltem ezt? Hogy engedhette Isten, hogy ez történjen? Egész életemben keresztyén voltam!”

3) Egyezkedés. „Bármit megteszek, ha ezt megváltoztatod. Mentsd meg, akit szeretek, és egész hátralévő életemben szolgálni foglak!”

4) Depresszió. „Már semmi sem maradt, amiért érdemes lenne élni. Bárcsak elaludnék, és sohasem ébrednék fel!”

5) Elfogadás. „Az életnek mégiscsak tovább kell menni valahogy. Családom van, akikre gondolnom kell, ezért meg kell próbálnom újra.” Ezeknek a fázisoknak az intenzitása, időtartama és sorrendje személyenként változó. Lehet, hogy többször is újra átéled valamelyik szakaszt, amíg el nem végezte benned munkáját. 

De ha befejezted a gyász Istentől rendelt munkáját, akkor készen állsz a „…gyógyulás…nevetés… tánc… ölelés… szeretet… és a megtalált békesség” időszakára (ld. Prédikátor 3:3-8). Készen állsz arra, hogy Isten újat kezdjen! Izráel harminc szívszaggató napon át siratta Mózest, „amíg el nem telt Mózes siratásának és gyászolásának az ideje” (5Mózes 34:8). A gyász elkerülhetetlen volt, és nem lehetett lerövidíteni. Át kellett menni rajta és végig kellett csinálni, így lettek aztán készen arra a jövőre, amit Isten tervezett számukra. „Mózes, az én szolgám meghalt…” ti pedig meggyászoltátok egészséges módon.

Most készen álltok arra, hogy csatlakozzatok Józsuéhoz, tehát „…keljetek fel, keljetek át a Jordánon… arra a földre, amelyet nektek adok…” (Józsué 1:2 NKJV). Ha befejezted a gyászodat, folytasd tovább a növekedést!  

(Forrás: www.maiige.hu) 

A nap gondolata:

A látható dolgok hitvallása így hangzik: Hiszek magamban! A hitbenjárás bizonyossága így szól: Hiszek Istenben! (Spurgeon)