- Ekkora gyerek lehettem, Jani fiam, mint te most, mikor az történt, amit el akarok mondani. Hanem gyerünk ki a kertbe, majd ott mondom el, míg elültetek egy kis cseresznyefát annak a haszontalan bodzabokornak a helyébe, akit Pistával az ősszel kiásattam.

Misa, Kató persze hozzánk szegődnek, pedig Kató nem tud vigyázni a kertben.

A kis cseresznyefa már akikor ott állt a tetthelyen egy vödör vizben. S míg elültettük (Jani tartotta, Misa temette, Kató a kis locsolóval iszapolta) - elmondtam az igért történetet:

- Meleg ételt vittem ki öreg apámnak a szőllőbe, mert az egész héten odakint dolgozott így tavaszban. Főzött ő esténként tarhonyát, hol levesnek, hol keménynek, - de húsleves-félét csak akkor evett, ha édesanyám küldött ki neki. Az meg küldött minden csütörtökön éntőlem, mikor iskolába nem kellett mennem. Épp ilyen kilencesztendős lehettem, Jani fiam, mondom, mint te most.

- Nem lötykölte ki édes apám a levest? - nyelveskedik Kató.

- Nem ám, mint te a kávét az asztalon is, - felel helyettem Misa.

Rágyujtok a kerti fapipámra, aztán folytatom:

- Egyszer az úton, egy, uri szőllő mellett, ahol a garádot írtották, találtam egy takaros kis ostornyélnek való meggyfát. Olyan vastagderekut, mint a te hüvelykujjad, Kató... Hát fölvettem: hát bicska nem is volt nálam, úgy tövestül vittem ki az elhajított fácskát a mi szőllőnkbe. Nagyhangon kellett köszönnöm, mert öreg apó lent buddogott, metszegetett az aljon. Mikor a köszönésem fogadta, fölnézett a napba:

- Még egy óra sincs... Nagyon igyekeztél, kis fiam.

- Édesanyám parancsolta, - adtam a szót vissza.

- No, majd szentmihályi vásárkor veszek neked valamit.

Kató megint csacsog:

- Mit vett édesapámnak?

- Mézes kalácsot, de megettem... Aztán öregapóval csak együtt kellett nekem még egyszer ebédelnem. Étel után meg eltörülgetni a tányér-fazekat, kit ő elmosogatott. Nem szokott öregapó pipálni soha, hát mindjárt kiindult a dolga után, mihelyt az edényt tisztába tettük. Azt mondta: játsszál, kis fiam, nekem szombatra tisztába kell tennem az egész szőllőt... Akkor mutattam neki az ostornyélnek valómat. Fölvette, jól megnézte a tövit, vesszejét s akkor azt mondta: "Kár volna ezt a kis fát kettőbe vágni. Majd keresek én neked csigahajtó-nyelet, de ezt ültessük el. Mert ez megfogja, mert ez fa lesz s mindig a te kis fád lesz. Tied lesz a termése, az idén is lesz rajta virág, nem tudom, megneveli-e. Esztendőre meg beoltjuk üvegmeggyel."

Kató nem öntheti a cseresznyefa tövére kis-locsoló vizét türelmetlenség nélkül:

- Oszt lett rajta virág?

- Lett. Még meggy is lett.

- De igazán apámé lett?

- Az lett, csacsim, hisz csupa egy szem volt. És timsóízü sommeggy, de nézzétek, leveszem a kalapomat, soha én édesebb gyümölcsöt nem ettem. Mert az én kis fám termette.

Misa majd egyszerre szólal Janival:

- Megvan az még, édesapám?

Megint rágyujtok a kerti fapipámra:

- Hogy megvan-e? De meg ám. Nagyapó beoltotta üvegmeggyel; nagyapó meghalt, édesapám, a ti nagytatátok is ősz ember lett: s az a fa megvan. Arról szoktak nekünk befőzni valót küldeni. Láttátok-e, hogy simogatom szemenkint a meggyet, mikor megérkezik? Tudjátok-e, mi forog olyankor eszemben? Az én lelkem öregapám amit mondott, mikor a kis fát elültettük: "Lásd, cselédem, a fa addig is nő, míg az ember alszik; aztán is mikor az ember nincs..."

Önts még Kató egy kis-locsoló vizet ennek a fának a gödrébe... A fa megköszöni a jót, mit vele tesznek. S hallottad, hogy akkor is nő, mikor te alszol? Te helyetted is, Misa helyett is. Jani helyett is, én helyettem is: százesztendeig is.