Van benned valaki, aki nem depressziós! Nem szomorú, és nem kétségbeesett. Még a legmélyebb bajban is képes nevetni.

Van benned valaki, akinek a baj nem baj.

És a nehézség nem nehézség.

És a sötétség nem sötétség.

És a kilátástalanságban is lát.

És a haláltól sem fél.

És ha elvesztesz valamit, azt mondja: "Van másik!"

És ha gödörben van: kimászik.

És ha elveszik a kedvedet: visszaszerzi.

És ha beteg vagy: meggyógyít.

És ha meg kell születned: világra hoz.

És ha meg kell halnod, átvezet a sötétségen és újjászül.

És ha szenvedsz, azt súgja: valamiért jó, hogy így van.

Van benned valaki, aki még a gyászban is képes a derűjét megőrizni.

És mindenen felülemelkedni.

És a könnyező szemedet kívülről nézni, mosolyogva.

És ha félsz - nem fél.

Van benned Valaki, aki több mint te vagy.

Aki a lelkednek tud parancsolni.

Aki ha kövér vagy, le tud fogyasztani.

Aki ha sovány vagy, meg tud hizlalni.

Aki ha dohányos vagy, le tud szoktatni a cigiről.

Aki belül mindig nevet.

S ha elfog a "nem érdemes élni!" - láthatatlan lábával jól fenékbe rúg. Nem egyszer, százszor is, és azt mondja: "gyerünk tovább!"

Van benned valaki, aki halhatatlan.

És derűs.

És erős.

Nem lehet vele elbánni.

És ha földre rogysz, fölemel a grabancodnál fogva, és talpra segít.

És ha már úgy érzed, nem bírod tovább, olyan energiát ad, hogy széttöröd gyávaságod és önsajnálatod börtönének rácsát, és szabaddá tesz.

Hallgass rá! Ő vagy te.

"Ha az élet művésze akarsz lenni, találd meg a szomorúságban is a szépséget és az elrejtett, édes gyönyörűséget."

Ez egy ravasz útravaló, de fontos. Én is másoktól kaptam. Azt mondták: embernek lenni nehéz. Tele van az élet veszteséggel, szomorúsággal. S ezt nem megúszni kell, mert nem lehet, hanem átminősíteni.

Az eső szép, ahogy a szürke felhők is azok. A ködben élvezet járni, mert titokzatos, nem tudod, mit rejt. Olyan, mintha egy álomban lépkednél. A legszebb muzsikákban sok a sóhaj és a szomorúság. A legszebb hegedűszóban több a bánat, mint a fickándozó öröm.

Sírni gyakran élvezet. Nyugodtan sajnáld magad! Ne tiltakozz ellene.

Ne higgy azoknak, akik azt mondják, az önsajnálat rossz és gyermeteg dolog. Ki sajnáljon téged, ha nem te, saját magadat? Testben élni, halandó életet élni, s közben és a végén mindent és mindenkit elveszteni: szomorú dolog. De ember vagy. Élsz!

Sírd hát ki magad, boldogan, és fesd át a szürkét színesre - bátran! Jogod van hozzá! A nagy kultuszok ezt tudták.

"Mono-no avare" - mondták az ősi Japánban, ahol ismerték az élet minden fájdalmas titkát.

Azt jelenti: "Megadom magam a bánatnak". Nem tiltakozom, mert az már kellemetlen, és nem tudok tenni ellene. Hanem élvezem! Igen! A sikerkönyvek és legszebb japán festmények nem "dobták fel" az embert, hanem ábrándosan szomorúak voltak.

Gyönyörködni a mulandóságban, és nem csupán elfogadni, de megszépíteni a veszteséget: a legmagasabb életművészet. Amelyik versben nincs szomorúság, nem elég mély, nem elég igaz, nem elég gyönyörű.

Magában a szépségben - amikor teljes pompájában kibomlik, akár egy rózsa vagy egy fiatal arc - az a szép, hogy most még van, de holnap már nem lesz. Elillan.

Élvezd hát a "rossz" időt! Ne légy tőle depressziós - csak szomorú. Tudod, mi a különbség a kettő között? Hogy a depresszió iszonyú, mint a halál, mert közben nem tudod, hogy el fog múlni. Azt hiszed, hogy mindig így marad, de ha szomorú vagy, tudod, hogy az elmúlik. Elmennek a sötét viharfelhők, és kisüt a Nap!

A felhőket is szeresd, és gyönyörködj a viharban! Az esőt és a szürke, esővert pocsolyákat is szeresd, mint gyerekkorodban. Emlékszel, hogy szerettél tapickálni bennük anyád bosszúságára? Nagyobb öröm volt, mint ma a tengerben fürödni.

"Mono-no avare!" Tanuld meg, és művésze leszel az életnek.