,,Jézus a Szentlélektől eltelve otthagyta a Jordánt, s a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra. Itt megkísértette a sátán.”

Sok Krisztus-követő nem számol azzal, hogy éppen ott, ahová Isten hívja, fogják érni a leghevesebb sátáni támadások. Talán azt gondolják, az a hivatás biztos jele, hogy azon a helyen és állapotban, amelyet Istenért választottak, semmi sem zavarja meg lelkük nyugalmát. A mai Evangélium fényében egyszer s mindenkorra le kell számolnunk ezzel az illúzióval.

A sátán éppen akkor támad, amikor meghozzuk a nagy döntést, és rálépünk a keskeny útra, legyen az akármilyen életforma: papság, szerzetesség vagy házasság. Miért is kísértene akkor, mikor még nincs honnan letérítenie? Miért ne hagyná, hogy romantikus álmokat szőjünk arról, hogyan fogjuk Isten dicsőségét szolgálni? Talán még a mézesheteket is kivárja, hadd kábuljon bele annyi édességbe az ember, s higgye azt, hogy ez már örökké így fog tartani. Majd csak ezután kezdi meg offenzíváját, még mielőtt önátadásában egészen megszilárdulna a lélek.
Három fronton támad: a test kívánságát, a szemek kívánságát és az élet kevélységét próbálja felébreszteni bennünk, ugyanúgy, mint Jézusban, legfeljebb más szavakkal és eszközökkel. Fokozásként is fölfoghatjuk a kísértés három szintjét, de az is meglehet, hogy az első kettő csak puhatolózás, vagy épp elterelő hadművelet, a fő csapást – akárcsak az első megkísértéskor, a kezdet kezdetén – Istenbe vetett bizalmunkra készül mérni. Igazi célja nem az, hogy ebben vagy abban sikerüljön megmutatnia, mennyire gyöngék és esendők vagyunk, hanem hogy kihúzza hitünk alól a talajt, s ezzel kétségbeesésbe vagy vakmerő bizakodásba kergessen.

Nagyböjt első vasárnapján – a húsvéti előkészület szent negyven napjának elején Jézust állítja elénk az Egyház egy nagyon is emberi oldaláról, amint kísértést szenved a sátántól. A nagyböjt elején ezzel figyelmeztet az Egyház arra, hogy mi is ki vagyunk téve a kísértéseknek, a sátán támadásainak. Most a nagyböjt idejére ez fokozottan is áll, mert nagy ünnepre készülünk, hitünk legnagyobb ünnepére a húsvétra. Ez nem pusztán egy megemlékezés, hanem hitünk és életünk megújítója is, a kegyelem kiáradásának ideje. Ez az, amit nem akar a sátán, s ezért ilyenkor fokozottabban bevet mindenféle eszközt, hogy leendő ünneplésünket minél jobban elrontsa. Persze ez csak azoknál az embereknél jelent valamit, akik komolyan készülnek a húsvétra, mert a sátán olyan mint a jó vadászkutya: elsősorban azokat támadja meg, akik a vadász lövésétől csak megsebesültek és még van bennük élet. Éppen ezért, ha vannak kísértéseink, az jó, mert van bennünk krisztusi élet, amelyet a sátán meg akar ölni. Annál gyanúsabb, ha valakinek már nincsenek kísértései, mert nála már a sátánnak nem kell erőfeszítéseket tennie, mert nincs benne krisztusi élet.

Az Egyház a jócselekedeteket adja kezünkbe a kísértés ellenszereként, hogy másokon segítve, másokkal kapcsolatba lépve megtapasztaljuk, hogy boldogságunk egymáson múlik, hogy ezek az igazi értékek, melyekre Isten meghallgatja imánkat.
Veszélyforrás a jócselekedetek terén, hogy megrontja az önzés: csak azért teszek jót, hogy népszerű legyek. Azért adok másoknak, hogy szükség esetén én is kapjak tőlük, ha rászorulok. Jézus soha nem azért segített az embereken, hogy népszerű legyen, vagy azért, hogy majd adott esetben hálára legyenek kötelezve vele szemben. Ebben az értelemben mondjuk azt, Jézus egyetlen csodát sem tett magáért. S ha ő nem tett, akkor mi se kívánjunk magunknak önző érdekekből.
Egy komolyan átélt nagyböjt meghozza gyümölcseit majd a húsvéti ünneplésben. Gyakoroljuk tehát az Egyház által kipróbált és ajánlott nagyböjti gyakorlatokat: a böjtöt, az imádságot és a jócselekedetek gyakorlását. Az ebben való kitartásban kérjük Isten segítségét, aki erőnkön felül sohasem hagy megkísérteni.