A politika olyan, mint a koszos ablak: mindegy melyik oldalon állsz, a piszok a másik oldalon van. (A. Cammarota)

 hitvilág  

2012.02.14 | 13:33 Napi három perc – A Te akaratod titkairól… 

Azt kell mondanom, hogy a legtöbben, belesorolva magamat is, szeretjük nagyon, ha a mi akaratunk a döntő. Ha úgy történik minden, ahogyan megterveztük, elképzeltük. És nagyon nehéz valaki másnak az akarata szerint élni, teljesíteni, dolgozni. Azt is szoktuk mondani, hogy szeretem, ha a magam ura vagyok. Amikor én dönthetek, ha a magam útját járhatom, a magam életét élhetem. És ez minden szépítés nélkül így igaz.

Magamról beszélve, mindig ingerült leszek, ha valamit kényszerből kell tennem, ha valaki más akaratának kell alávetnem magam, mert ebben mindig valami nagy-nagy feszültséget érzek. Azt gondolom, hogy ezzel az érzésemmel sem vagyok egyedül. Miközben így élünk, vívódva és viaskodva az érzésekkel és az utakkal, talán eszünkbe sem jut, hogy mit is szoktunk mormolni az imádságunkban. Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod. 

Néhányan tudják, hogy a sepsiszentgyörgyi gyülekezetben immár 9. éve hagyománya van a kerékpártúrának, melyet a mindenkori segédlelkész szervez. Nem akartam ezt a túrát, jaj de mennyire nem! Toporzékoltam önmagamban, két pályázat leadási határideje között, mint Jónás, gyötrődtem. Hogyan szakíthatnám meg egy hagyomány fonalát? Hogyan mondjam meg, hogy nincs kedvem hozzá, és bátorságom sincs? Hogyan mondjam el, hogy rettegek még csak a bicikli látványától is? És nem csak attól félek, hogy esetleg elesem újra, vagy meg is halhatok, de rettegek a tíz naptól is annyi fiatallal az úton, erdő szélén. Annyira megterhelő volt maga a gondolat is.

Nem volt mit tenni, a hagyományt megszakítani nem lehet, félelmek miatt. Fejet kellett hajtani, és kimondani, ha nehezen is, hogy legyen meg a Te akaratod. Ez nem az én karatom, ez más akarata – hangoskodott bennem rettegő, hitetlen felem az indulás hajnalán is. Tíz nap volt kerékpáron. Erdők alatt kellett éjszakai őrséget állni, ahol a vadak jártak, negyven fokos melegben ebédet főzni, és aztán újra felülni és tekerni, lemosni a vért egyik fiatalunk arcáról. Sürgősségre rohanni, sírni és nevetni, gyalogolni a Hargitán át, mert a 14 éves frissen konfirmált kislány nem bírta, aztán egész éjszaka fogni egy lázas kezet, esténként gitározni a tábortűz körül és hallgatni, látni, ahogyan kezed alatt változik, formálódik a fiatal, a te egyletesed.

És az utolsó estén értettem meg a lényeget, amikor egy ismerős dalát énekeltük a tűzbe nézve.

Jöjjön el a te országod! Ott volt az ország közöttünk, ahol mindenkinek helye és szerepe volt. Ahol mindenkinek testi és lelki épsége egyformán fontos volt. Ott volt, szinte megfogható valóságában, és én csak akkor ismertem fel! Legyen meg a te akaratod! Így indultam neki, félelemmel és görcsösen az útnak, de közben gyakran gondoltam, hittem abban, hogy nem eshet bajunk. És a vallomáson túl tartozom azzal, hogy elmondjam: ma már hiszem, hogy csak úgy tapasztalhatjuk meg az Ő országának jelenvalóságát, ha előbb ki tudjuk mondani azt, hogy rád bízom magam, rád bízom az életem, nappalaim és éjszakáim. 

Szabó Adél

Napi 3 perc, www.unitarius.org