"Mert nem hagysz engem a holtak hazájában, nem engeded, hogy híved
leszálljon a sírba" (Zsolt 16,10).
Ez az Ige Jézus Krisztusban beteljesedett, de áttételesen érvényes
mindenkire, aki Krisztusban van. Lelkünk nem marad az elválás
állapotában, és testünk, noha elenyészik, újra feltámad. Ezúttal
azonban olvasóim figyelmét inkább ezen Ige tágabb jelentésére szeretném
felhívni.
Bánatunkban vagy bajunkban szellemileg nagyon mélyre süllyedhetünk,
szinte úgy érezhetjük, mintha a pokol mélyére zuhantunk volna,de Isten
nem engedi, hogy ebben az állapotban maradjunk. Azt gondolhatjuk, hogy
szívünk, lelkünk, tudatunk szinte már a halál kapujában van, de Isten
nem engedi, hogy ott maradjunk. Elalélhat bennünk a reménység és az
öröm, de nem süllyedhetünk le a végső romlásba, sem a fenyegető
kétségbeesésbe. Nagyon mélyre zuhanhatunk, de nem mélyebbre annál, amit az Úr megenged.
Egy időre belekerülhetünk a kétségek börtönébe, de nem
veszhetünk el benne. A reménység csillaga mindig ott ragyog az égen,
még a legsötétebb éjszakában is. Az Úr nem feledkezik meg rólunk és nem
szolgáltat ki az ellenségnek. Ezért legyünk jó reménységben. Az vigyáz
ránk, akinek irgalma végtelen.
Egy biztos: A halál, a kétségbeesés és a sötétség világából életre,
szabadságra és világosságra támaszt majd fel minket. Ámen
Kommentáld!