| |
"Egyszer kilépsz majd egód páncéljából..."
"Jó pillanataidban angyalok vannak körülötted. Ha nem is látod, de érzed őket."
Kétszer hiszed azt, hogy magadra vagy hagyva. Először, amikor megszületsz.
Másodszor, amikor meghalsz. De lám: a születésednél az anyád nyom, a bába húz, az orvos mosdat, miközben belőled az elhagyatottság rémülete bömböl.
És amikor meghalsz, tapasztalni fogod, hogy nemcsak sírva búcsúznak tőled az élők, de várnak odaát a szellemi testvéreid is. Innen engednek, ott elkapnak, mint egy légtornászt az egyedüli, veszedelmes forgása után.
Vannak társaid. Még akkor is, ha életed során keményen dolgoztál azon, hogy ne legyenek. Önmagad körül forogtál. Önző voltál. Rabul ejtett az ÉN, ÉN, ÉN
vak hatalma. Társtalan voltál, baráttalan, szeretettelen, minden ember előbb-utóbb idegen lett számodra, vagy ellenség. S ha nem bírtad a magányt, s kitártad a karodat mások felé, ellöktek, nem kellettél, vagy megriadtak tőled, mert látták, hogy menekülsz hozzájuk.
A mai, kórosan egocentrikus világban nem szeretjük a menekülőket. Taszítanak, mint a koldusok. A sok millió ember közül keveset szerettél, s kevesen szerettek és azokat is gyakran elveszítetted. Előbb-utóbb terhessé vált a vonzalom, vagy
neked, vagy neki.
Az "egyedül vagyok" riadalma még a legközelebbi hozzátartozóid mellett is elfogott. Hogy végső soron még a legközelebbi ember is fényévnyi távolságban él tőled. Egy másik bolygón. És mégis... Sohasem vagy egyedül.
Angyalok vannak körülötted. Ha nem is érzed, nem is látod, de szeretve vagy.
És segítenek élni. Ha nem segítenének, nem is élnél.
Ha valóban olyan magányos lennél, ahogy hiszed s tapasztalod, már nem is léteznél. Egy végtelen szeretetháló egyik szeme vagy. Szálak milliói fonnak át, s fűznek össze minden látható és láthatatlan lénnyel, s magával e csodálatos hálózat teremtőjével, akit nevezhetsz Istennek is.
Egyszer kilépsz majd egód páncéljából, kinyílik a szemed, és látod majd, mennyi csodálatos testvéred van.
|
Kommentáld!