Ha beszélgetések során szóba kerül az ember bűnössége, az emberek nagy többsége, - köztük nagyon sok magát keresztyénnek valló is - úgy reagál, hogy:

„Én nem vagyok bűnös.” S azonnal megtoldják, hogy: „Én nem lopok, nem csalok, nem ártok még a légynek sem.” Pedig, ha mindannyian őszintén magunkba nézünk, beismerhetjük, hogy igenis mindenki, mindezt, és naponta megteszi. Én is.

Ezt abból tudjuk, hogy amikor ráébredünk elkövetett vétkeink helytelenségére, gyakran kívánjuk azt, hogy bárcsak ne tettük volna. Ám, ebben az esetben nem erről van szó, bár erről is. Hanem arról, hogy biblikus értelemben mi az az ominózus BŰN, és ilyen értelemben ki is tulajdonképpen a bűnös? Az aki vétkezik? Igen, az is. De Isten előtt az ember, az elkövetett vétkeitől függetlenül is bűnös.

A baj gyökere azonban sokkal mélyebben rejtőzik. A fő baj maga az ember. Mert nem a vétkeink, hanem az emberi természetünk miatt vagyunk Isten előtt bűnösök. Egyszerűen azért, mert Ádámban vagyunk, illetve voltunk. Már a megszületésünk előtt bűnösökké lettünk. Mert amikor Ádám Isten ellen elkövette azt a bűnt, hogy Isten iránymutatása nélkül akart élni, mi már akkor mindannyian benne voltunk Ádámban. Ádám génjeiben. Így az azóta történt születések láncolatával átörököltük az ő természetét.

Azt, hogy azóta minden emberben ott szunnyad az Istennel szembe-helyezkedni-akarás „gén”-je. S hogy mindezt világosabban megértsük, képzeljük el, hogy: Ha mondjuk, az édesapám az ő három éves korában meghalt volna, ez a benne lévő, Istennel ellenkező természetű „gén”-je, vajon most hol lenne? Nyilván az addig, generációról generációra átörökített bűn-génje bele halt volna az édesapánkba, és akkor én a világra sem tudtam volna jönni. Édesapám most nem lehetne az édesapám. Következésképpen ezt a bűn-gént nem is tudta volna tovább örökíteni belém.

Ámde, mivel ő nem halt meg, ezáltal meg tudtam születni és így azután tovább tudta örökíteni belém ezt a természetet. Ha azonban csecsemőkorában mégis meghalt volna, akkor az édesanyánk máshoz ment volna férjhez és akkor más férfitól örököltük volna ezt a bűn-gént.

És itt merül fel az, az életbe vágóan fontos kérdés, hogy akkor hogyan lehet ebből az ádámi természetből az ádámi bűnből kiszabadulni?

Nos, mivel ebbe a bűnös természetbe születés által kerültünk bele, csak és kizárólag halál árán juthatunk ki belőle. És pontosan ez az a menekülési lehetőség amelyet Isten készített számunkra.

Ez a Bibliában a következőképpen van megírva: „Akik bemerítkezünk az Úr Jézus Krisztusba, az ő halálába merítkezünk meg.” (Róma 6:3)

Tehát, amikor mi teljes szívünkkel átadjuk életünket Istennek, az Ő vezetésének, akkor merítkezünk bele Jézus Krisztus halálába és a bennünk lévő rossz természetünk ekkor hal bele az Ő halálába. Biblikusan ez úgy értendő, hogy a bennünk lévő óember (amit a világ kisördögnek nevez), meghal. Tulajdonképpen ezt szimbolizálja a keresztyén emberek bemerítkezése, illetve megkeresztelkedése.

Ám nemcsak meghal bennünk az óember, hanem, mivel Jézus nem csak meghalt a mi bűneinkért, hanem fel is támadott, a megtérésünkkel, az Ő feltámadásának „gén”-jét is örökül kapjuk Tőle.

Ezért képes a hitetlen ember, a keresztyénné válása után egy egészen más, egy másik életre feltámadni. S az Istennek átadott lelkű keresztyén emberek, ezért tudnak tisztább lelkülettel (de nem bűntelenül), élni és viselkedni e jelenvaló világban is. És mindezek jobb megértésére hadd idézzek egy korábban általam olvasott, de nagyon frappáns meghatározást.

Az ember a bűneset előtt, tudott vétkezni és nem vétkezni.

A bűneset után, nem tudott nem vétkezni.

Jézussal való találkozás után, tud nem vétkezni.

Végül pedig a mennyben, nem tud majd vétkezni.

Fórizs József