| |
Fiatal
pár lép be a város legszebb játéküzletébe. A férj és a feleség
hosszasan nézegetik a színes játékokat. Némelyek fenn sorakoznak az
állványokon, mások a mennyezetről lógnak le vagy a pultokon fekszenek
szívderítő tarkaságban. Vannak itt síró és nevető babák, elektronikus
játékok, kicsike konyhák, melyekben lángost és süteményt sütnek.
Nem tudják eldönteni, melyiket vegyék meg. A csinos eladónő hozzájuk lép.
- Nézze - kezdi magyarázni a feleség -, nekünk egy egészen kicsi lányunk
van, és mi sokat vagyunk távol hazulról, gyakran még este is.
- Olyan kislány, aki keveset mosolyog - folytatja a férj.
Szeretnénk venni neki valamit, ami boldoggá tenné - veszi át a szót újra
az asszony -, akkor is, ha mi nem vagyunk mellette... Valamit, aminek
örülne, ha egyedül van.
Nagyon sajnálom - szólal meg udvariasan az eladónő -, de mi nem árulunk szülőket.
Dönteni arról, hogy gyermekünk legyen, olyan nagy dolog, mintha
szerződést kötnénk vele egy mérhetetlen feladatról, amelyet az emberi
ész elképzelni is alig képes. A kicsinyek mind olyan meghívóval érkeznek
hozzánk, amely az egész életre szól, és azt mondják: "Hívtál. Itt
vagyok. Mit adsz?" Itt kezdődik minden nevelési feladat.
Egy tizenötéves ezt így látja:
Tejet akartam,
És szörpöt kaptam.
Szülőket akartam,
És játékot kaptam.
Beszélni akartam
És televíziót kaptam.
Tanulni akartam,
És bizonyítványt kaptam.
Gondolkodni akartam,
És eszmécskét kaptam.
Függetlenséget akartam
És fegyelmet kaptam.
Szeretetet akartam,
És erkölcsöt kaptam.
Szakmát akartam,
És állást kaptam.
Boldogságot akartam,
És pénzt kaptam.
Szabadságot akartam,
És autót kaptam.
Tehetséget akartam,
És érvényesülést kaptam.
Reményt akartam,
És félelmet kaptam.
Változni akartam,
És szánalmat kaptam.
Élni akartam...
(Bruno Ferrero)
|
Kommentáld!