Az ötödik kontinensen mintegy 60 ezer magyar él, nagy többségük Ausztráliában, két-háromezren Új-Zélandon, és talán százra tehető az Óceániai-szigetvilágba vetődött s ott élő magyarok száma. Az ausztráliai és új-zélandi magyarok közössége a legújabb a magyar diaszpórában, mivel a háború után, 1945—47 táján indult első nagyobb bevándorló csoportból keletkezett. 1954-ig 17—20 ezer magyar érkezett a kontinensre, akiknek csaknem a fele fiatal, vállalkozó kedvű, független, családtalan férfi és hajadon nő volt. Legtöbbjük Sidneyben és Melbourneben helyezkedett el, de szép számban kerültek Adeleide-be, Brisbane-be és a távolnyugati Perthbe. Az ausztrál hivatalosság és a társadalom türelmetlenül követelte az új telepesek mielőbbi beilleszkedését, asszimilálódását, hasonulását az ott lakók többségéhez.

A magyar bevándoroltak többsége aránylag jól képzett, vallásos és családszerető, nemzeti érzésű emberekből állt, akik magyarságukat megőrizve igyekeztek beilleszkedni. Ezért a nagy szétszórtságban is megszerveződtek. Az egymástól távol eső nagyvárosokban önerőből létrehozták a maguk egyházi, kulturális és szakmai szervezeteit, kis magyar társadalmát. A déli félteke egyetlen magyar hetilapja az ötezer példányban megjelenő Ausztráliai Magyar Élet (főszerkesztője Csapó Endre). A kontinens magyar szervezeteinek szövetsége fogja össze a magyarságot, akik Magyarország szovjet megszállásának időszakában az anyaországi vezetéssel és politikával szemben álltak. Ezt a szellemiséget és a szervezeteket az emigráció következő hullámával érkező mintegy húszezer 56-os menekült tovább erősítette. Hosszas harc árán a 80-as években elérték, hogy az ausztrál hivatalosság és a televízió ne április 4-ét, hanem március 15-ét tekintse a magyarok nemzeti ünnepének. Közös összefogással építették föl a világ egyik legnagyobb magyar kulturális centrumát, a Melbourne-i Magyar Központot, amely 2001 novemberében Magyarországon kitüntetést kapott.

LAUDATIO A MELBOURNE-I MAGYAR KÖZPONTRÓL (RÉSZLET)

Akik itt a Kárpát-medencében, különösen Magyarországon élünk, aligha tudjuk elképzelni, micsoda erőfeszítést, munkát és áldozatot követel idegenben a magyar megmaradás.

A külhoni nemzetépítő munka színhelyei és műhelyei a magyar szervezetek és intézmények, főként a magyar házak, amelyeknek jelentősége különösen a hazától távol, Észak- és Dél-Amerikában, illetve Ausztráliában fontos. Általában sem a befogadó országok, sem az ottani városi önkormányzatok, sem a magyar hivatalos szervek nem tekintik feladatuknak a nyugati magyarság intézményeinek és szervezeteinek támogatását. Mégis működnek magyar házak szerte a világon, kicsik és nagyok, régiek és újabbak: Torontótól Buenos Airesig, New Yorktól Brüsszelig, Clevelandtől meg Caracastól Stockholmig. Mindegyiknek megvan a maga története, szinte mindegyik létrejötte és működése a csodával határos, hiszen azokat kivétel nélkül az ottani magyar közösségek adományaiból, rendezvényeik bevételeiből tartják fönn. Mivel jó néhányban magam is megfordultam, állíthatom, hogy legtöbbjük kitüntetést érdemelne, de legalábbis több figyelmet és folyamatos társadalmi támogatást itthonról. Közülük a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriuma elsőként a Melbourne-i Magyar Központot tünteti ki Márton Áron-emlékéremmel…

A magyar egység létrejötte csak kivételes történelmi helyzetekben adatott meg népünk számára, s ilyenkor csodákra volt képes. Ilyen csodás magyar összefogás eredményeként épült fel és működik a nyugati világ legnagyobb magyar közösségi háza: a Melbourne-i Magyar Központ is.

E központ egyik büszkesége lehet az ötödik kontinens ötvenötezer és Melbourne mintegy húszezer főnyi magyarságának példája az építő magyar összefogásnak. A melbourne-iek az ötvenes évek közepétől kezdték el tervezni a közösségi házat, de többszöri sikertelen kísérlet után csak a hetvenes évek végén, két tehetősebb honfitársunk, Jandó Gyula és Hende Sándor telekadománya révén kezdhették el az építkezést közösségi munkában.

A másfél évtizedig épült kétszintű, tízezer négyzetméternyi területű Magyar Központ nagy összejövetelek (ünnepségek, bálok, színházi előadások, konferenciák, közösségi ebédek, kiállítások és vásárok) céljára alkalmas két nagyméretű termében háromezer embert lehet leültetni, és találhatók sokféle rendezvényre alkalmas klubhelyiségek is. A Központ húsz különféle kulturális, művészeti, ifjúsági, sport, nyugdíjas, karitatív egyesületnek, klubnak ad otthont; óvodát, iskolát működtet. 1993 végén a Központ részeként fölépült Szent István ökumenikus templomban minden vasárnap miséznek, istentiszteletet tartanak a keresztény egyházak: reggel fél kilenckor kezdik a katolikusok, 10-kor az evangélikusok és 11-kor a reformátusok, híveik pedig az istentiszteletek után összejönnek, beszélgetnek a templomhoz csatlakozó mintegy százfős társalgóteremben.

Ami nehézségeket okoz, az a működési költségek előteremtése, és a hazai mértékkel elképzelhetetlen távolságok és azzal összefüggésben az idő leküzdése. A mintegy négymilliós nagyságú, földszintes kertes házakból álló világváros átmérője körülbelül száz kilométer, s mivel a magyarok nem kolóniákban élnek, mint például az olaszok, a görögök, a kínaiak és a zsidók, szép számmal megtalálhatók a város minden negyedében. A Magyar Központ a nagyváros távoli, Vantirna nevű városrészének északkeleti sarkában fekszik, megközelítése nem egyszerű. Aki az ott szervezett magyar életben részt akar venni, annak többféle áldozatot kell hoznia. Akiknek hetente nyolc-tíz óra önkéntes társadalmi munkát, fáradságos utazást, szervezést, tanulást, plusz költségeket jelent a magyar megmaradás, ott bizony mérlegelik azt is, hogy vajon megéri-e a befektetés, meghozza-e azt a felemelő emberi többletet, amit ilyen nemzeti közösség tagjának lenni jelent. A tettekben kifejeződő válaszoktól függ a kétmilliós nyugati magyar diaszpóra jövője.

Csapó Endre, az ausztráliai Magyar Élet főszerkesztője nemrégiben írt egy kiállítással egybekötött konferenciáról, ahol a magyar emigráció hozzájárulását mutatták be Ausztrália felemelkedéséhez; a tudomány, a felsőoktatás, a gazdasági és szociális szféra, az építkezések, a művészetek, a sport terén. Az eredmény még a sidney-i bemutatót szervező Kardos Béláékat is meglepte. Miért? Az elmúlt fél évszázadban Ausztrália a világ legdinamikusabban fejlődő országa volt. Lakossága 7 millióról 19 millióra, majdnem háromszorosára növekedett, de ugyanilyen mértékben emelkedett az életszínvonal is, a fejlődés tehát kilencszeres. Az ottani statisztikusok megállapították: noha az ausztrál népességnek mindössze 0,3%-a magyar származású, a magyarok hozzájárulása az ország gazdasági mutatókban mért fejlődéséhez ennek a tízszerese. A bevándorolt magyarság tízszer annyival járult hozzá a fejlődéshez, mint az ausztrál átlag. A teljesítmény példa nélküli. Az ausztráliai magyarság azonban nemcsak a befogadó országot, hanem a magyar nemzetet is gyarapította, gyarapítja. A magyar emigráció legjobbjai évtizedeken át táplálták azt a tudatot, hogy a magyar nép szabad részeként a valódi nemzetpolitikát a nyugati magyarságnak kell formálnia. Neki kell a magyarságról alkotott torz képet helyreigazítani, valódi kulturális értékeinket bemutatni, a Trianon okozta régi és újabb sebekre a külföld figyelmét felhívni, a szovjet hódoltság hivatalosságainak hazugságait kiigazítani, az 56-os magyar forradalom lángját őrizni, s a Nyugat legújabb szellemi eredményeit hazafelé közvetíteni. Felmérhetetlen szolgálatot tettek nemzetépítő munkájukkal, nagy szerepet játszottak a magyar nemzet külföldi megítélésének javításában (az „országimázsban”), a hazai rendszerváltozásban, a Kárpát-medence határon túli magyarjainak külpolitikai és anyagi támogatásában, a nyugati magyarság disszidenslétéből a magyar diaszpóra irányába történő elmozdulásában. A Márton Áron-emlékérem adományozásával köszönetünket, elismerésünket fejezzük ki azoknak, akik a Melbourne-i Magyar Központot éltetik, működtetik, akiknek áldásos tevékenységéből a magyarság egésze részesedik.