„1956. október 23-a örökké élni fog a szabad emberek és nemzetek emlékezetében. E nap a bátorság, az öntudat és a győzelem napja volt. A történelem kezdete óta nincs még egy nap, mely világosabban mutatja az ember csillapíthatatlan vágyát a szabadság iránt – bármily kicsi is a siker esélye, s bármily nagy is az áldozat, amit követel.”  

John F. Kennedy (1960)

 

„A magyar felkelés letöréséhez több mint 200 ezer szovjet katonára volt szükség, de a magyar nemzet szellemét és reményét nem lehetett legyőzni.”

Barack Obama (2008)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

„Az 1956-os forradalom megőrizte a nemzet öntudatát, és mindenhol életben tartotta a szabadság emlékét. Nem kétséges, hogy a győzelem utólag született, de az emberség mégiscsak felülkerekedett, hiába tiporták rendőrcsizmákkal.”

David Pryce-Jones, a National Review korábbi szerkesztője (2006) 

 

 

„Mindannyian emlékezetünkben őrizzük a magyar népnek a szabadságáért, de egyben a mi szabadságunkért is hozott áldozatát. A remény sosem hal meg, ha a szabadság szenvedélye fűti; azé a szabadságé, amely a Francia Köztársaság jelmondatának első helyén szerepel, és amelyről tudom, hogy oly drága a magyar nemzet szívének.”

Jacques Chirac (2006) 

 

„A magyar forradalom a kommunizmus végének kezdete.”

Milovan Gyilasz (1956)

 

„A szabadságharcosok álma ötven évvel a forradalom után megvalósult, Magyarország elfoglalta méltó helyét a független államok között. A vasfüggöny lebontásában játszott szerepével Magyarország más országokat is segített abban, hogy részesülhessenek az önállóság áldásaiból.”

Arnold Schwarzenegger (2006) 

 

„1956-ban a magyar nép rövid 12 napra kivívta saját függetlenségét. Ezek az elszánt hazafiak úgy lázadtak fel a hatalmas szovjet birodalom ellen, hogy alig volt más fegyverük, mint a szabadság puszta szeretete.”

Condoleezza Rice (2006) 

 

„…A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem.”

Bibó István (1956)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Könyvmáglya a Szabad Nép székháza mellett 

1956. október 30.

 

„A rendszert az egész magyar nép söpörte el. (…) A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel a népünk élén. A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akar határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől.”

Mindszenty József (1956)

 

„A harcban osztály- és felekezeti különbségek nélkül vett részt az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és megkülönböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult.”

Bibó István (1956)

 

„A nemzeti függetlenség és a társadalmi rend demokratikus felépítése: ez a magyarság vágya.”

Tamási Áron (1956)

 

„…Ezerhétszázhárom,

nyolcszáznegyvennyolc és ötvenhat: 

egyszer minden száz évben talpra állunk 

kínzóink ellen…”

(Faludy György)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tüntetők a Lenin körúton

1956. október 25. (?)

 

„A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.”

Albert Camus (1957) 

 

„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.”

Albert Camus (1957) 

 

„A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat”

Albert Camus (1957) 

 

„Amikor a szovjet-orosz tankok szétzúzták a magyar forradalmat, valójában a világ egyedüli létező szabad és cselekvő tanácsait semmisítették meg.”

Hannah Arendt (1958)

 

„A magyar forradalom… győzelem a vereségben, mindörökre egyike marad azoknak a ritka eseményeknek, amelyek visszaadják az embernek önmagába vetett hitét, és emlékeztetik… sorsa értelmére, az igazságra.”

Raymond Aron (1966)

 

„…a hazafiság szelleme, valamint az egyének gondolati és lelkiismereti szabadság utáni vágya, a saját élet alakításához való jog olyan erők, melyek belülről gyengítik és végül széttörik a szolgaság vasbéklyóit. Napjainkban ezen igazság drámai jeleit tapasztalhatjuk… a hősi magyar nép… a Vörös Hadsereg páncélosainak halált osztó tüzével száll szembe. Ezek a hazafiak magánál az életnél is többre becsülik a szabadságot. És minden a szabadságot békében élvező ember ünnepélyes kötelessége, hogy minden igazán hasznos eszközt megragadjon, hogy ne hiába haljanak meg a szabadságért életüket feláldozók.”

J. F. Dulles: Beszéd a dallasi világpolitikai tanács előtt (1956. október 27.)

 

 

 

Indul a pesti tüntetés

 

A Petőfi-szobor felől

Kossuth utcáján özönöl

Három szín oltalma alatt

Az ifjú, magyar áradat.

Szívekből kinyilatkozó

Egység ez itt, mindenható,

Felülről nem hazudható,

Nem oldható, nem rontható,

Októberi tavaszt hozó.

A Kossuth-nóta dallama

Szilajul-szebb, mint valaha.

Nyomul a háromszínü sor,

Egy ember-fürtös balkonon

Zászló merészkedik elő,

Könnyet ejt a járókelő.

Feltámadási körmenet

Vonul: hívő magyar sereg

Millió résből fényre jő

Egész országnyi tüntető.

Óh, forradalmi honfiság,

Ősz harmatán kinyílt virág,

Te félelem és csalatás

Alól kivillanó parázs,

Te csipkerózsa-álmu nő,

Ily virradásra serkenő,

Te földalatti szenvedély,

Így bujtogass:„Magyar, ne félj!”

Hírrel híreszteld szerteszét

A szabadság jövetelét!

(Nagy István)

 

 

Hősköltemény egy pesti srácról

 

Te napköziben nevelkedett apró kamasz,

Te, akinek élete mindössze

vagy tizenöt sivár tavasz.

Te, kibe már az A. B. C.-vel 

tömték az ideológiát,

A szovjet tankok vad tüzében

zengted a szabadság dalát.

 

A tankok acél záporában

sem remegett gyenge kezed.

Bátran markoltad meg a géppisztolyt,

és szórtad rájuk a tüzet.

Kicsiny szíved tán összerezzent,

de lábad bátran szaladt.

Kezedből nyugodt, biztos ívben

repült a benzines palack…

 

Te pesti srác, te hősök hőse

ontottad drága véredet,

s a kivívott szent szabadságban

megkaptad érte béredet.

Te kicsiny bajtárs – esküszünk, hogy

megvédjük ezt a drága vért,

mert nem lehet, hogy kicsiny szíved

hiába ontott annyi vért…

 

Te pesti srác,

Te napköziben nevelkedett apró kamasz!

Te, akinek élete mindössze

Vagy tizenöt sivár tavasz.

Téged, ki ezt a drága élted

hazádért így adtad oda,

amíg magyar él a földön:

nem felejtünk el soha!

(Szentkúti Ferenc)

 

Idei hó

 

(1956. november 23.)

 

Hó lett azóta, bepólyálta a város sebeit.

Így most már minden, ami gyötrő, hó alatt sajog itt.

S tovább, még tovább tornyosodnak szenvedéseink,

amiket elzokogni szóval költő se tud… A rím

csúf játék ahhoz! A szó: undor! A vers hivalkodás!

Ma még hó esik itt, s maholnap mindent elfed a gyász…

Csak én tudom, s pár szerencsétlen, itt gázolva e hóban:

hogy milyen gyönyörű Nagy Remény volt itt, lángolóban!

A legtisztább, legragyogóbb, és talán az utolsó...

S tűrnünk kell, hogy elevenen elnyelje egy koporsó?

Inkább hullana ég-föld s minden rongy ragaccsá… Csak ez:

ez a szégyen a teremtésre ne történhetne meg!

Dér-hajakkal reánk már csak a borzalom mered…

Nem adnék a világért egy döglött egeret!

 

Mindennek vége… Az ég is, mint mindig, elhagyott!

Mint házunkból a fény, belőle az irgalom kifogyott;

máshova hullt… Mert nekünk még abból se jutott!

Hát hol az igazság? - Ez itt? Az utcákra fagyott

könny, vér, üszök, tört fegyverek, s halottak rongyai

felett e könnyű hólepel? … Mit akar mondani?

Hogy minden jól van így? - - - Igaz, hát befejeztetett!

Mindennek vége… Üresek a gyárak, egyetemek,

feldúlt kaszárnyák s tört szívek… Fegyvert letéve,

falkákban mennek el az élők! Mindennek vége…

Bányáinkat víz önti… Lassacskán nincs mivel

tömni a gyomrot és kazánt és gépet: csak rémeivel

s gyásszal a lelkünk… Sokan kifutnak, más ég határain

nyugodni meg: jobb is nekik tán, más tájon, odakinn

koldusbotot ragadni, mint fegyvert még valaha itt

a szabadságért! Hej, sorsjáték volt csak: megsebesült a hit,

s képe-zúzva hever, útfélen, temetetlen…

Csak lelke bolyog, itt-ott, mocsarakba rekedten.

 

Halál-játék volt, vége… Vége? Jobb is talán,

ha nem kopognak szobánk, fülünk és szívünk falán

többé a golyók! Csak félünk… Búvunk, mint negyvennégyben:

dermedten vakulunk a hideg sötétségben -

S az élet fenyeget, föld színén maradottak:

hogy mért nem vagyunk mi ott, ahol a többiek, a holtak?

És vádoljuk magunk, hogy élünk, s reszketünk -

S mi mást is féltenénk, mint hitvány életünk?

S már úgy cseng vissza, mint akinek fülébe ólom vágott:

hogy Holnapra megforgatjuk az egész világot…

S undor lesz e szó: Forradalom… Megtagadjuk az Istent

és magunk! Rút szolgagond egymást taposni szökkent -

S ha Isten elhágy, majd az ördög ráncba szed minket!

Iszonyodva látjuk viszont tegnapi rémtetteinket:

s elborzadunk… úgy tekintünk vissza, arra a napra:

mint tükörre, mely önmagunk törött képét mutatja,

hogy mindenki, aki élő: attól lesz eleven holt…

S letagadjuk, hogy... hogy mi is? Nem igaz, rémálom volt…

Ajkunkkal nyaljuk föl a vért, mint az ebek; s az utcák

szennyét könnyünkkel mossuk fel, hogy legyen újra tiszták

és rendesek!… Minden bűnjelt okosan félre vetni - 

s mosolyogni az űrbe, mintha nem történt volna semmi…

 

De csitt, ne szólj szám! Van Fül, s hallja, ha káromlok…

S mit tudom én, kinek gyónok: ha magamnak gyónok…?

Ki figyel itt? Betűimet ki látja meg? Ki les rám?

Bús soraim orvul látni, kinek van szíve hozzá?

Tán Teremtőm? Nem hiszem én, hogy akárki is volna:

ki még, akár az égből is, fejem fölé hajolna…

De ha volna: lássa szemmel… Hisz én csak verset mondok, -

Örökláng gyúlt!… Nincs vége még!… Mit beszéltem bolondot.

Vagy legyünk most már boldogok, vagy vesszünk el, ha nem!

S ha mi nem, hát legyen velünk boldog a Történelem!

Nézd, Jeruzsálem, Ninive, Karthágo romjai

egyre intők: nem szabad eget fél művel sérteni…

Mert más a rontás, de a mű az legyen mindig ép.

Ezért élünk! A féreg is abba rág, ami szép.

 

Éllj hát, hazám még… Sok fiad bár érted sírba rogy:

lehet, hogy a népek kezén Isten almája vagy,

kit fölszelnek a nagy idők: de mégis magot ád -

lehet, hogy most mind elveszünk: de boldog lesz a világ…

 

Aztán mit számít, hogy kinek zúgnak a négy folyók?

Mit számít, hogy évezreken mit nyögtek milliók?

Egy szolganép és annyi szent, s a hős, a sok ezer:

kik még jobb remény s szebb jövő hitével buktak el…?

Mit számít még egy sírnyi nép: ha boldog a világ?

S fogják-e ércbe önteni a magyarok fiát?

S hogy csillagokból esve: fény, vagy átkozott korom

lepi-e el a tájt: ahol rossz volt mindenkoron?

S még akkor is, ha olykor tán kegyelt a Történelem:

madárcsőrös ujjakkal simogatott sziven!

Ez volt a sor: mindig vér és jajszó hazánkon,

s tán ha nem, még örömünkben is vér buggyant szánkon...

Szép hősi sors! Sírkőnkre hát az idők nagy kurucát

faragjátok majd: aki itt karóba húzva pipált,

hogy idézzék árva füstjét a kósza fellegek,

mik égett hazánkról szállva, járnak a világ felett.

(Jankovich Ferenc)

 

Fohász Budapestért

 

Ki itt születtem mégis ócsároltalak, ki szerettelek és mégsem ismertelek, bocsáss meg tévelygő fiadnak, dicső városom, Budapest! 

 

Hogy is hihettem rólad, szülővárosomról, hogy olyan vagy mint a többi, egy város a városok között. Jártam köveiden és elhittem, hogy a kövezet közlekedésre való. Ültem a villamoson és azt hittem, hogy a villamos utazásra szolgál. Számos házadban megfordultam, és azt hittem, hogy e falak közt élni, enni, inni, lakni lehet csak. Nem tudtam, hogy ezek a falak lőrések, e villamosokból barrikádokat lehet rakni, s ezeken az utcákon rohamra indulni, harcolni és győzni lehet! 

 

A kerek világon minden térképen és glóbuszon, ma átírják nevedet, Budapest. Ez a szó már nem egy várost jelöl. Budapest ma annyit tesz, hogy hősiesség. Budapest, minden nyelvén a világnak azt jelenti; hűség, önfeláldozás, nemzeti becsület. 

 

Minden ember, aki szereti szülővárosát, azt kívánja: légy te is olyan, mint Budapest. 

 

Kívánom én is: légy mindörökké, olyan, amilyen ma vagy, Budapest. Büszke és bátor emberek tanyája, magyarok jó útra vezérlője, az emberi fajta csillagfénye, Budapest. Légy vendéglátója a világ minden nemzetének, de ne tűrj meg többé megszálló hordákat, idegen zászlókat e megszentelt falak között. Légy mindig olyan, mint Budapest, Budapest; és tedd, hogy mi, méltatlan fiaid, méltók lehessünk hozzád és egymáshoz. Élj örökké, munkában és dicsőségben, Szabadság fővárosa, Budapest!

(Örkény István: In: Levelek egy percben. Budapest, 1996.)

 

 

Üdv néked Ifjúság

(1956. október 26.)

Üdv néked, Ifjúság! Üdvöz légy magyar nép,

ki lángban és vérben születtél meg újra

három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben!

Melyik nép írta fel mostanában nevét

így, hogy aranyt adott kezébe Isten ujja?

S mely nép beszélt így az önmaga nevében,

mint angyal, mikor a harsonáját fújja?

… Bús igájának fájára írja hát,

s mint annyiszor a megsárgult ezerévben

vérrel és vassal tanítsa zsarnokát!

(Sinka István)

 

 

 

A fotók forrása: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár gyűjteménye, illetve Ornicsay László