Mindenki életében vannak fájdalmas, szomorú időszakok.
Elkerülhetetlen, de ez nem teszi kevésbé fájdalmassá.
Sarah volt az első unokám, a legidősebb lányom Kathy gyermeke.
Nem hinném, hogy valaha is boldogabb voltam az életben, mint aznap mikor Sarah született.
A személyisége és felfogóképessége miatt idősebbnek tűnt a koránál.
Mélységesen szerettem.
Nem sokkal az 5. születésnapja után Sarah fokozott fáradság és ingerlékenység jeleit mutatta.
Lányom orvoshoz vitte, aki megnyugtatta, hogy minden rendben.
Sarah egészsége azonban nem javult. Július második hétvégéjén az aggódó szülők Buffalóba vitték a gyermekkórházba.
Két nappal később halt meg egy vírusfertőzéstől, amely a szívét támadta meg.
Soha nem éreztem még ekkora fájdalmat.
Nem tudtam őt elengedni. Hiába múlt el 1 év, még mindig nehezen aludtam éjszakánként.
Forgolódtam az ágyamban és azon járt az eszem , miért nem öleltem meg Saraht még egyszer utoljára.
Minden éljel Istenhez fohászkodtam, hogy láthassam még egyszer az unokámat és újra magamhoz ölelhessem.
Egy éjjel már éppen elaludtam, mikor egy hang így szólt hozzám:
- Nézd csak, ki van itt!
A szoba sarkába egy alak állt, rövid barna haja volt, és ragyogó arca, de nem ismertem fel.
Az angyal ekkor az ajtó felé mutatott, és amikor oda fordultam hosszú, barnahajú kislányt láttam. Azonnal felismertem és felkiáltottam: - Sarah
Ő rám mosolygott, majd felém szaladt. Átkarolta a nyakamat és szorosan megölelt, életem legemlékezetesebb ölelését kaptam tőle. Annyira valóságos volt mintha még mindig élne, és a halála csak egy rossz álom lett volna. Nem akartam elengedni, ám amilyen gyorsan felbukkant az álmomban, olyan gyorsan el is ment.
De én úgy ébredtem fel, hogy tudtam: végül megkaptam az utolsó ölelést a mennyből.
Kommentáld!