Öreg szívem, mint vén hegedű húrja,
Megkopott már, nem cserélhetem újra!
Az idő elszállt, csak emlékeimből élek,
Sírva, kacagva néha még visszanézek.
Mit tettem Én, mennyi jót, vagy rosszat,
Isten még milyen feladatokat oszthat?
Öreg szívem életem vén hegedűként húzza,
Megkopott, lassan elpattan már minden húrja.
Legnagyobb kincs, mit életemben kaptam,
Öt szép gyermek, kiknek Életet adtam.
Első gyermekem soká nem nevelhettem,
Nyolcadik évében örökre elvesztettem.
Lányaim, s fiam felnőttek már mindannyian,
Élik életük, sírva, nevetve, jóban s rosszban.
Kilenc éve végre egyszer nagymama is lettem,
Gyermekeim s unokámat nézve félve kérdem:
Mondd, Jó Uram, mennyi időt adsz még,
Láthatom-e hogy nő a drága csöppség?
Ígérem Én, hogy jó bárányod leszek,
Amit csak kérsz, Én mindent megteszek!
Csak még egy kis időt adj Énnekem,
Kérlek, adj erőt, hallgasd meg énekem.
Törődhessek még velük sok-sok évben,
Lássam boldogulni minden gyermekem!
Halljam még sugárzó, boldog nevetésük,
Segíthessem Őket, hogy jobb legyen létük.
Öreg szívem, mint vén hegedű húrja,
Megkopott, már csak néhány évig bírja.
Addig tisztességgel élek, végzem munkám,
Ott vagyok, ahol épp nagy szükség van Rám.
Öreg szívem, mint vén hegedűn a húr,
Elpattan egyszer, ha úgy dönt majd az Úr!
Vona Erzsébet Cecilia
Kommentáld!