„Győzelmes jobbommal támogatlak" (Ézs 41,10).

   Az elmúlástól félni hasznos dolog. A vakmerőség viszont nem vall
bölcsességre. Vannak időszakok az életünkben, amikor úgy érezzük: ha
most nem kapunk valami különös támogatást, elsüllyedünk. Íme, Isten a
jobbját nyújtja, hogy támaszkodjunk rá. Figyeljük meg ígéretét: nemcsak
a kezét nyújtja, bár az eget és a földet is fenntartja, hanem jobbját:
hozzáértéssel párosult erejét, legteljesebb hatalmát. Sőt, ez még nem
minden, hanem „győzelmes jobbjával" támogat. Azt a kezét nyújtja,
amellyel fenntartja szentségét és végrehajtja királyi végzéseit, ezt a
kezét nyújtja ki a benne bízók megtartására. Így legyen bár félelmetes
a veszedelem, amiben vagyunk, mégis csodálatos, örömteli biztonságban
lehetünk. Akit az Úr jobbja tart, annak még az ördög sem árthat.

   Gyönge lehet a lábunk, de hatalmas az Isten jobbja. Rögös lehet az
utunk, de a Mindenható támogatását élvezzük. Ezért bátran előre: nem
fogunk elesni! Támaszkodjunk szüntelenül arra, aki mindent fenntart.
Isten nem vonja meg tőlünk erejét, mert Ő nem tagadja meg magát.
Hűséges ígéretéhez és hűséges Fiához, ezért nem hagy el minket soha.
Milyen boldoggá tevő ígéret ez! Boldogok lettünk tőle valóban?

 A NAGY TITOK

Elég! Mondtam Illéssel összerogyva
És ültem fájón, csendesen zokogva.
Elég Uram! Elfáradtam már,
S ha visszanézek sok, elvesztett csatán,
Miért volt a harc, a küzdelem?
-Most leteszem elbukott életem.
Vedd el Uram és tedd, amit akarsz!
Látod, nem arattam fényes diadalt:
Pedig mennyi álom, remény
Lelkesített az út kezdetén.
Hittem, hogy az út végén mint győztes,
Emelt fővel állok meg előtted.
S most megkopott hitem rongyaiba bújva
Remegve mondom utolsó imám,
Százszorosan érezve minden kínt,
Sír bennem minden, minden ami fáj.
-Mondtam, mondtam még sokáig
és én nem is tudom,
Szívem keserű forrásából,
Mily szavak buggyantak ajkamon.
S mint idétlen, ki elvesztett mindent,
Amiért már százszor fizetett,
Üres kezeim az ég felé tártam.
Isten! Én vagyok elveszett gyermeked!
-Most nincs előttem út tovább,
Fáradt fejem a porba hajtom:
Te akartad, hogy higgyek Benned,
Mégis elveszett, elbukott a harcom.
- És ott az útszéli homokban
Mint elszálló, könnyű fuvalom,
Valószerűtlen neszt hallottam, és
Csitult a kín, enyhült a fájdalom.
Az időtlen időből hullt reám
Az éltetadó, megújult remény, tartalmat kapott újra az élet,
Szépséget, mint az út kezdetén.
Percről-percre új erőt kaptam,
Míg vonult előttem az emlékezet:
Isten lelke megpihent rajtam,
Mint a hórebi sziklák szirjei felett.
- Mit csinálsz itt? Kérdezte tőlem is.
- Mit csinálsz itt? Lelked miért zokog?
Hát nem ismertél meg a Karmelen?
Félelemre lehet-e okod?
- Tovább küldött úgy, mint ahogy Illést,
- És feltárult előttem a nagy titok:
- A Karmel hegyi győzelem nagy hőse
Nem Illés volt, és nem is én vagyok.

P.Kovács Erzsébet