„Legyetek tehát állhatatosak és kitartók, szeretett testvéreim! Tegyetek mindig minél többet az Úr ügyéért, hiszen tudjátok, hogy az Úr ügyében való fáradozástok nem hiábavaló.” 1Kor 15,58

Törölgettem a homlokomról az izzadságot, miközben az autó felé toltam a bevásárlókocsit. Gyorsan átrámoltam mindent a csomagtartóba, beültem a kormány mögé, remélve, hogy ott majd jobb lesz. De a hőség utánam jött. Bekapcsoltam a légkondicionálást, s kitolattam az áruház mögötti parkolóból.

Ekkor vettem észre. Ott állt egyedül.

Egy apró alak állt a mellékutcában egy téglaépület előtt, szemben a fallal. Fekete anyagból készült lepel fedte a fejét, lejjebb hosszú ujjú fekete ruha, fekete pamutharisnya, fekete, fűzős cipő. Bár háttal állt az útnak, láttam kezében a nyitott bibliát. Feje a könyv fölé hajolt, ahogy állt ott a tikkasztó hőségben. Egyedül.

Csak pár másodpercig tartott, míg elhajtottam mögötte, de a látvány, ahogy ott áll egyedül, beivódott az agyamba. Persze, láttam már másokat is egyedül állni egy épület előtt. De ez nem akármilyen ház volt. Nem bank volt, nem is étterem. Buszmegálló sem volt előtte. A nők, akik ide betértek, elesettek voltak, és nem gyógyulást keresni mentek oda.

Azon a forró nyári napon egy asszony ott állt egyedül, és imádkozott értük meg a szívük alatt hordott gyermekekért.

Ott állt egyedül, teljesítve Isten akaratát, amit szerinte aznapra szánt neki. A hőségben. Vállalva a kellemetlenséget, a furcsálló pillantásokat, a talán gúnyolódó megjegyzéseket. Mondhatná valaki, hogy értelmetlen áldozat. Sosem tudhatjuk.

Nem tudhatjuk, kinek a szándékai változtak meg az ő imájának hatására, az ő kitartására, hogy ott álljon egyedül.

Mielőtt észrevettem, minden gondolatom a hőség körül forgott. Az ő szilárdsága felvetette bennem a kérdést: Vajon milyen ügyért állnék ki egyedül?

Ez a látvány azért is érintett meg ennyire, mert ismerem a hiábavaló küzdelem okozta kimerültséget. Én inkább csalódott voltam akkor, mint kitartó és állhatatos. Ismerem a csüggedést, amikor látszólag semmi eredménye az erőfeszítéseimnek. Sarokba szorítva érzem magam, nem győztesnek.

Néha nincs erőm, hogy kiálljak azért, amit hiszek. Arra gondolok, mások hatékonyabban kiállhatnak, kevesebb erőfeszítéssel. Jobban megküzdenek a csüggedéssel. Ők irgalmasak tudnak lenni, ahol én csak mérgelődnék. Valaki más… valaki másnak kell ezt helyettem elvégeznie.

Megint megjelenik a szemem előtt az alázatos női alak képe. És az Úr megszólít:

Csak hiszed, hogy egyedül van. Nincs egyedül. Ott állok mellette. És ott fogok állni melletted is. Tarts ki.

Nagy levegőt veszek. Magam elé képzelem a kedves nővért a fal előtt. De már nincs egyedül. Jézus ott áll mellette.

Én pedig az én utcámban, az én életemben, az én otthonomban, a saját hivatásomat követve – elhatározom, hogy ma is ki fogok tartani. Ki fogok állni az ügyért, Krisztus ügyéért, akárhova rendel engem. Ott fogok állni.

Uram, köszönöm, hogy rávilágítottál, hogy amikor azt hiszem, ott állok egyedül, ez nincs így. Köszönöm, hogy reményem vagy a nehéz időkben, hogy megtartasz, amikor már ki akarok szállni. Juttasd mindig eszembe, hogy Te azonnali segítség vagy, bármi történik is.  Ámen.