Élt egyszer egy ember, akinek sok kicsiny gyermeke volt. Betevő falat már nem volt a háznál, minden kifogyott a kamrából, a polcok is üresen álltak. A szegény embernek már csak a hite maradt. Éjt, nap alá téve imádkozott. Hívta Teremtő Istenét, és a segítő szenteket. Napok teltek el, de imája látszólag nem lelt meghallgatásra. Számos sóhaj hagyta el az ajkát. Visszagondolt a múltra, a régi szép időkre,- arra, amikor még élt a felesége, a támasza, szívének legkedvesebb melegsége. Akivel minden búját, bánatát megoszthatta, de az örömben is ekképp osztoztak.
- Ó de szép idők voltak azok biz’a!
De ez mára csak a múlttá vált, egy emlékké, emlékképpé, amit a szíve legrejtettebb mélyén, féltve őriz.
- Mi lesz velem és a gyerekekkel?
- Mi lesz velünk, az Úr sem segít?
- Az Úr, az Isten is elhagyott már minket?- sóhajtott fel.
Tovább fűzte gondolatait:
- Ez nem lehet, hogy Isten ne vetné szemét reám, ne hallgatná meg könyörgésem, szívből jövő imáimat.
Hisz biz’a, nem magamért teszem. De az éhes szájakat valahogy be kell tömnöm. Ha már az anyai melegséget nem pótolhatom, legalább meleg tejet, kenyeret oszthassak szét…
- Tán még ebben érzik az anyai öl melegségét…
Könnyek buggyantak ki szeméből, fáradt, megtört arcán lefelé csurogtak, - nem szégyellte őket. Siratta a múltat, a régi szép időket. A családot, az asszonyt, ki hirtelen beteggé vált és elvitte az Úr, magához szólította. Ő már jó helyen van. Őnéki már könnyű. Ő már az Angyalok közt énekel.
- Vajon látja az éhes, kisírt, szomorú arcú gyermekeket?
És ajkát imára nyitotta:
- Uram, Jézus Krisztus, élő Isten Fia, könyörülj rajtunk!
- Odaföntről hullass egy pár édes almát, az Édenkertből!
Súlyos csend ülte meg a szobát, csak a gyermekek szuszogása törte meg néha a csöndet. Mintha megállt volna az idő, mintha megállították volna az adott pillanatot.
Fény villant az „öreg” szeme előtt. Megdörzsölte a szemét, azt hitte, nem jól lát, képzelődik. Egy sugárzó fényű Angyal állt előtte.
- Ne a múltat sirasd „öreg”, és ne a jövőben gondolkodj! A mostban, a mában élj! A jelen pillanattal törődj!– mondta az Angyal és széttárta a kezét.
- Menj békével, tedd el magad holnapra, gyógyír kerül a bánatodra.

Ahogy jött a látomás, úgy tűnt el.
Az „öreg” megtörölte könnyáztatta arcát, nehézkesen felállt az asztal mellől, - kábán nézett előre. Nem értette mi is történt vele. – Tán megzavarodtam?
- A fejemben hallottam a hangokat…
- Áh, badarság, és legyintett egyet.
- Pont hozzám szólt volna az angyal, és nyújtana segítő jobbot?
Gondolatait tovább fűzte, de mire a végére ért, valami különös nyugalom, melegség járta át a lelkét. Ledőlt a kemence mellé, hogy átmelegítse sajgó tagjait, - a meleg jót tesz neki…

Másnap reggel itt virradt rá a Nap. Korán volt még, hajnal, mikor az ajtón kopogtattak. Egy megtermett asszonyság állt az ajtóban, kezében ragyogó alma, a másik kezében egy hatalmas kosár, amely telis tele volt pakolva jobbnál jobb dolgokkal.
Az asszony kezet nyújtott.
- Én vagyok az új szomszéd.
- Özvegy vagyok. A férjem, Isten nyugosztalja, az örök Világosságba kincset mondhatja magáénak.
- Hallottam az asszonyoktól munka közben, hogy magukkal meg mi történt.
- Nehéz a férfiembernek egyedül a sok gyerekkel! Oszt meg nem is az a doga, hogy átvegye az anyaszerepet.
- Gondoltam egyet és összepakoltam egy pár dolgot, amire szükségük lehet. És már lépett is beljebb, hogy kipakolja a kosár tartalmát. Meleg tej, és kalács illata csapta meg az „öreg” orrát, és az asszony csak pakolt, és pakolt… Megtelt az asztal. Egy kamrát meglehetett volna tölteni avval a sok földi jóval, ami hirtelenjében az asztalon termett.
Az „öreg” nem tudott szóhoz jutni. Csak állt némán, nem tudta mire vélni a dolgot.
Könnyes szemeit az asszonyra emelte:
- Magát az Isten küldte…
- Áldott legyen, és az is, amit hozott áldássá váljék…
- Köszönöm…
Gyereksírás hallatszott, hüppögés, majd feltűnt az ajtóban egy álmos, kócos hajú kisleány. Öreg maciját magához szorította, (aki időtlen időt élhetett már meg, az állapotából ítélve), úgy szorította, mint aki soha nem akarja elengedni.
- Papa, megjött a Mami?
- Olyan illat van....
Az „öregnek” földbe gyökerezett a lába, erre a kérdésre nem számított.
Csak állt és nézte a hüppögő gyermeket.
Az asszony kitárta kezét, a következő pillanatban már magához ölelte a gyermeket.
- Én jöttem át hozzátok, én vagyok az új szomszéd.
A kislány végigmérte az asszonyt, és mind aki időtlen idők óta ismeri, - hozzábújt.
- Máskor is átjössz? - fészkelte beljebb magát az asszony ölébe.
Az asszony, kérdőn az „öregre” nézett, - ő hálásan bólintott.
- Biz’a átjövök én.- válaszolta kedvesen az asszony.

Lehet ezt Csodának nevezni? Ki dönti el, hogy kinek, mi a Csoda? A tanulságot mindenki a saját szíve, és érzése szerint vonja le belőle. Ezek a Csodák, (én annak nevezem), jó lenne, ha megismétlődnének, megtörténnének napjainkban! Mit kell ehhez tennünk? Megnyitni szívünket, hallgatni arra a hangra, amely belülről, szívünk legmélyéről súg nekünk.