Papfi-gazfi,Avagy: idősebb Szikszai György békési prédikátor úr intelmes levele a debreceni kollégiumban tanuló fiához, ifjú Szikszai György togatushoz.

“A mái napon kézbe vettem a híradást arról, hogy immár a hetvenegyedik büntetést kellett kiszabni reád. 1753-tól, mikor az oskolába béírattalak, máig, 1761-ig hetvenegyszer kellett fenyítéket szabni reád, különbnél különb ocsmány vétkeid miatt. Büntettek dohányzásért sokszor, vesszőztek hazugságért, fegyelmeztek káromkodásért, templomkerülésért és – orcapirulással írom le – hogy még orzásért is. Immáron a Tíz Parancsolat minden átalhágását megmívelted, egy kivételével: eddig még nem öltél, de úgy vélem, hogy rövidesen ezt a vétket is elköveted, mert Anyádnak meggyötört szívét bizony hamarosan megölöd, hiszen minden gyalázatos tetted egy-egy tőrnek beledöfése fájó szívébe. Bizony ölni is fogsz, ha így folytatod.

Vigasztalgatom szegény anyádat s mondom néki: „Sok istenfélő kegyes embereknek voltak elfajult rossz gyermekeik eleitől fogva. Mindjárt Ádámnak vala egy gyilkos Káinja, a kegyes Noénak egy csúfoló, átkozott Kámja; az istenfélő Izsáknak egy hitetlen kapzsi Jákóbja, s a kegyes Dávidnak egy reá támadó Absolonja és a maga húgán erőszakot tévõ Ammonja. Az istenfélő Jákóbnak többnyire minden fiai atyjokat keserves gonoszok voltak. A kegyes Éli pap fiai mily istentelenek voltak! Ezek s több ezekhez hasonló kegyes emberek hordozták az elfajult rossz fiak miatt való nehéz keresztet, ezeknek társaságába valók hát ma is, kik ezt viselik.”

Így vigasztalgatom őt, aki csak sírni tud feletted. Szeme csurgó kútfő lett éretted, nyögve hordja keresztjét, amit te tettél reá, te feslett erkölcsű rossz gyermeke. Arcra borulva sirat és imádkozik érted, mint ama Monica asszony, Augustinus édesanyja és gyakorta mondja: „Óh, minek előtte meghalnék, bár láthatnám gyermekemet olyan állapotban, melyben reménységem lehet afelől, hogy ő az emberi társaságnak és a szent ekklésiának mocska nem lészen…” Mert bizony, bizony most mocsok vagy óh elvetemedett, tékozló fiú. Sok testvéreid együttvéve milliomod annyit nem keserítettek bennünket, mint te. Még a harangozóm, Mihály is azt mondja rólad: – Soha nem véltem, hogy egy papfi ilyen gazfi lehet, mint Gyuri úrfi!

És hozott egy olyan somfa botot, nékem ajándékozván, számodra, hogyha én azt kipróbálom rajtad, ûzvén belõled a sátánt, bizony meg fogod emlegetni még aggastyán korodban is, ha ugyan addig Isten kedvező kegyelméből megmenekülsz a budai hóhér kötelétől, te elvetemült, ocsmány, földterhe gyermek…”

Ezt a levelet 1761. március 10-én vette kézhez Debrecenben Szikszai togatus s olvasta komor arccal a kis diákszobában. A levél alján nem volt aláírás, a felindult apa elfelejtette tán, csak valami folt látszott ottan. Azt sokáig nézte. Az apja, vagy az anyja könnycseppjének nyoma lehetett talán.

Azon az estén hiába várták a „Pávamadár” kocsmában a togatus barátai, piros bor és piros lányok mellett. A dévaj tobzódásból elmaradt a predikátorfi. A szüleszomorító „gazfi”. És míg társai, tivornyázva bálványoztak ott a testnek, addig õ nyitott szemekkel nézte, ágyán fekve, nézte nézte az éjszakát. Fekete volt az, mint a bűnei.

(Részlet Dr. Szabó Lajos, Szikszai György életének rövid története című mûvébõl)